Az igazi lúzerek

„A meritokrácia

Konfuciusz (i. e. 551–479) szerint a kormányzásban a legrátermettebbeknek kell dolgozniuk, ezért őket tehetség és képesség alapján kell kiválasztani. Iránymutatása szerint a közhivatalok betöltéséről Kínában, majd ezt követően Indiában is alkalmassági vizsgák döntöttek, nem a származás. Ehhez az elvhez Kína többé-kevésbé még a kommunista időszak alatt is ragaszkodott, és most is kitart mellette. A nyugatiak csak a modern korban mozdultak el a származás alapján történő hivatalviselés gyakorlatától. Bár mindig voltak olyanok, akik alacsony sorból felemelkedve jutottak fontos és felelős tisztségekig (Colbert XIV. Lajos alatt), a gyakorlat az volt, hogy a hivatalokat a nemesség számára tartották fenn.

Az USA-ban a képesség alapján történő előmenetel, vagyis a meritokrácia elve az államalapítás kezdete óta érvényesült, annál is inkább, mert a bevándorlókból benépesített ország saját születési nemességgel akkor még nem rendelkezett. Tény ugyanakkor, hogy a huszadik század derekára ott is előtérbe kerültek a gazdasági és politikusi dinasztiák, amelyek az USA politikai berendezkedését egyfajta arisztokratikus köztársasághoz közelítették. Ez sem kezdte ki azonban a teljesítményközpontú felemelkedés elvét, ami egészen a XXI. század beköszöntéig az amerikai álom, az amerikai siker legfőbb biztosítéka maradt.

Az egyetemek

A tudás és a korszerű ismeretek elsajátításának színhelyei hagyományosan az iskolák, illetve az egyetemek. A képzés sokáig kevesek kiváltsága maradt, majd a modern korban egyre többen megtanultak írni, olvasni. Bővült az általános, majd a középiskolai tanulók száma, hogy a huszadik század hatvanas éveitől az egyetemi oktatás is átálljon a tömegképzésre.

Az egyetemek közel ezer éve igyekeznek a legnagyobb alázattal, a lehető legmagasabb színvonalon kiszolgálni a tudásra vágyók igényeit.  Oktatótevékenységük során nem csak a tudás átadására, de arra is törekedtek, hogy hallgatóikat vitára, érvelésre és mások szempontjainak mérlegelésére is megtanítsák. Az egyetemek ugyanis teret adtak a kísérletezésnek, amibe belefértek a merész hipotézisek és az eltérő nézetek is, amikről szabadon lehetett vitázni, az egymással ellentétes véleményeket ütköztetni. Ezzel nevelve a különböző álláspontokat megfogalmazókat a kölcsönös tiszteletre, méltóságuk figyelembevételére. Fontosnak tartották, hogy olyan vitakultúra honosodjon meg, ami mindenki számára szavatolja a szabad és félelemnélküli véleménynyilvánítás jogát. Optimális esetben a fenti elvek érvényesülését az egyetemi autonómia szavatolja. Csak különleges esetekben fordult elő, hogy az egyetemi oktatást olyanok kaparintották a markukba, akik kizárólagos igazságuk érvényesülését mások elhallgattatásával, el- és betiltásával tudták és akarták szavatolni. Ilyen szabadsághiányos légkör jellemezte többek között a kálvini Genfet vagy a kommunista egyetemeket, nálunk például egészen a nyolcvanas évekig. A kötelezően előírt ideológiától eltérni merészelőket eltiltották a tanítástól, elüldözték őket az oktatási intézményekből, esetenként be is börtönözték őket. Ahogy tanítványaikat is. Amit ma számos nyugati egyetemen tapasztalunk, Kanadától az USA-n keresztül, Angliáig és Németországig, azt mi a szovjet érdekszférába kényszerítve már átéltük. Először a huszadik század negyvenes éveinek végén, amikor a polgári gondolkodású professzorokat, tanárokat és diákokat távolították el az egyetemekről, főiskolákról. Kerékbe tört pályák, ellehetetlenített egzisztenciák, esetenként börtön, de minden esetben elszigetelés és kirekesztettség lett az osztályrészük. Egy második érvágás az 1956 utáni megtorlások részeként tarolta le felsőoktatási intézményeinket, kigyomlálva onnan mindenkit, aki a forradalom és a szabadságharc oldalára állt. Ez a két tisztogatási hullám azonban csak ideig-óráig tudta a kommunista diktatúra ideológiai egyeduralmának elhajlás nélküli képviseletét kierőszakolni az oktatókból és a diákokból. A terror elültével a szabad gondolat csírái kezdtek be-, illetve visszaférkőzni az intézmények falai közé, mert a szabadság, a szabad gondolat, az igazságkeresésre való elkötelezettség kiirtása csak állandósított terrorral biztosítható. Az „eretnekség” minden más esetben újra és újra utat tör magának. A tisztogatások, az ideológia elsőbbségét kikövetelő politika a kommunista rendszerekben a meritokrácia megszűntét eredményezte, hiszen az előmenetelekről nem a képesség és a teljesítmény, hanem a párthoz való hűség és a megfelelő osztályhelyzet döntött. Ez hozta el a munkásigazgatók és munkásvezetők, a gyorstalpalón végzett bírák, tanárok stb. korát, ami még egy lapáttal rátett a különben is ezer sebből vérző szocialista rendszer politikai és gazdasági ellehetetlenüléséhez. A meritokrácia egyes elemei ebben a térségben a nyolcvanas évtizedtől kezdődően csak lassan nyertek újra teret, hogy aztán a rendszerváltoztatás után ismét általánossá váljanak. 

Politikailag korrekt kaloda

Azok a folyamatok, melyek az amerikai és nyugati társadalmakban a meritokrácia ellehetetlenítése irányába mutatnak, a legszélsőségesebb módon éppen a mai nyugati egyetemeken mutatkoznak meg. Számunkra ezek a kommunista módszerek, elvek újjáéledését idézik fel. Safe space-ek, trigger warning, no platform – politika, az angol elnevezései ugyanannak a terrorista  bolsevik módszernek, amivel oly kitartóan próbálkoztak nálunk is. A vitakultúra ellehetetlenítése, a fősodornak számítótól eltérő vélemények elhallgattatása, képviselőik elüldözése, állásvesztésre ítélése, meghurcolása, származási alapon történő előnyök osztogatása, a pozitív diszkrimináció normává emelése, mind ismerős módszerek a számunkra. A sors iróniája, hogy most, 60-70 évvel később, a magát még mindig a szabad világnak nevező Nyugat alkalmazza őket.”