„Elitcsere” és populizmus

„Úgy tűnik, napjainkra a szorosan vett »elitellenességet« felváltotta az »elit vélemények« körüli, mediatizált iszapbirkózás, legyen szó akár a klímaváltozásról, akár Európai Unióról, akár a rasszizmusról, akár az LMBTQ identitástól, vagy akár a modern művészetről.

A politikát, amióta világ a világ, hálátlan mesterségnek tartják: aki erre a pályára adja a fejét, ne számítson boldog, derűs öregkorra. A politikust a kortársai ritkán becsülik, a legtöbbször különböző vádakkal illetik, sokan utálják.

Az utókor viszont gyakran egészen másként ítéli meg, felismerik az erényeit, nemcsak a tetteit, de még a hozzá fűződő illúziókat is értékelik, a hibáit pedig jelentéktelennek tartják. Ezért is, mintegy kárpótlásul, gyakran szobrot állítanak nekik a haláluk után.

A fő ok, amiért a közvélemény rossz véleménnyel van a politikusokról, mindenekelőtt a miniszterelnökökről, de a kormánytagokról is: önző, csak a saját érdekükkel törődő, privilegizált elit tagjainak tartják őket, akik visszaélnek a tömegek bizalmával. Ezért minden ellenzéki párt a »dolgozó többség« nevében lép fel, és a választók érdekeit képviselő politikai vezetést, illetve elitcserét követel.

Csak emlékeztetőül: a szociológusok elitnek nevezik a társadalmi hierarchia csúcsán elhelyezkedő kis létszámú – az uralkodó osztálynál szűkebb – csoportot. A szociológiában legtöbbször hatalmi elitről beszélnek, tehát a politikai és gazdasági hatalmat kezében tartó szűk társaságról.

Demokratikus viszonyok között, amikor több párt között lehet választani, a politikai, és a vele összefonódó gazdasági elit bírálata, illetve a korrupció elleni harc az ellenzéki pártok egyik legfőbb érve. A kormányzó pártok, ha erről esik szó a választási kampány során (és a tömegdemokráciákban már szinte folyamatos a kampány), általában védekezni kényszerülnek a támadások ellen.

Mindenekelőtt arra hivatkoznak, hogy ha az összefogásra amúgy képtelen, belső ellentétektől szabdalt ellenzék kerülne hatalomra, az is csak egy zárt, korrupt elitcsoport lenne. Az elitekről, illetve a korrupcióról folytatott nyilvános politikai diskurzus így meglehetősen terméketlen.

Minden érdekelt fél a saját »mantráját« nyomatja a befolyása alatt álló médiában, és a politikai harc legfőbb tétje immár nem az, hogy a pártok meggyőzzék igazságukról a választókat, hanem az, hogy a tömegkommunikáció minél nagyobb szegmensét birtokolják, ami számukra a sikeres választás biztos garanciája.

Hogy a mai magyar politikai színtérre is vessünk egy pillantást: a 2018-as választásokon először indult a Momentum, és alig több, mint három százalékot szerzett. Ez a párt azonban a felmérések szerint ma bejutna a parlamentbe, és érdemes rá figyelni.

2018 májusában közzétett alapszabálya hitet tesz »az esélyegyenlőség és a társadalmi mobilitás mindenkori biztosítása« mellett, ugyanakkor »mélységesen elítéli a politikai elit önző tevékenységét«. Harcot hirdet az emberek megosztására és társadalmi konfliktusok kiélezésére épülő politikai tevékenység, az önérdeket a közérdek elé helyező, a korrupciónak teret biztosító és abban aktívan résztvevő, illetve a demokratikus alapértékekkel szembemenő hatalomgyakorlás ellen.

Ebből fakadóan a Momentum Mozgalom e politikai elit, valamint az »azt kiszolgáló személyek és szervezetek részvétele nélkül« kívánja elérni céljait. Joggal vetődik fel a kérdés:

kit, és milyen alapon sorolnak az elit tagjai közé, vagyis hol húzódik a választóvonal a »mi« és az »ők« között?”