„Az idén ötvenedik évfordulójához érkező 1969-es Stonewall lázadás hősei nem jólfésült menedzserek voltak, hanem fekete transz szexmunkások és hajléktalan fiatalok, az akkori Egyesült Államok számkivetettjei. Itt az ideje, hogy újra méltóak legyünk hozzájuk és a queer felszabadulásért küzdő, földrajzilag hozzánk közelebb eső példamutató aktivistákhoz, mint például a kompromisszumot nem ismerő, igazi forradalmár lelkülettel megáldott Rózsa Milánhoz akit öt éve veszítettünk el. Emlékszem egyszer, amikor aktivista külsőségekről beszélgettünk, kifejtette nekem, hogy ő bizony papnak öltözve megy jövőre a Pride-ra. Ha jól értettem, ez nem valamiféle stratégiai lépés lett volna, csupán egy a magyar ugaron visszhangzó kétségbeesett vizuális üvöltés.
Mi a teendő? Többen, akik hasonlóan látják a helyzetet, mint én, a Pride bojkottja mellett döntöttek, de ez szerintem nem célravezető stratégia. Tartsuk mindig észben, hogy bár a Budapest Pride-nak konkrét szervezői vannak, maga az esemény egy fél évszázados hagyomány, amit az tölt meg tartalommal, aki részt vesz rajta. Legyünk tehát ott minden évben minél többen. Ha a rendszerkritikus elemek kivonulnak, azzal csak a még több multis lufinak adják át a terepet. Egyelőre nem tart ott a magyar aktivista szcéna, hogy külön Pride-ot tartson fenn a különböző ízlésű résztvevőknek. Töltsük meg hát a meglévő kereteket autentikusabb politikai tartalommal.
Erre idén előremutató kezdeményezéssel rukkolt elő az újbaloldali diákmozgalom. A Hallgató Szakszervezet, a Szabad Egyetem és a Rythms of Resitance rendszerkritikus »rózsaszín blokkot« alkotva elevenítette fel a Queer felszabadítási küzdelem radikális hagyományait. Az esemény fénypontja az volt, amikor egy résztvevő vörös zászlót tűzött a mexikói-öbölbeli olajkatasztrófáért felelős és a bolygónk élhetetlenné tételéért évtizedek óta aktívan tevékenykedő olajvállalat, a British Petroleum »nyitott« kamionjára. Csak így tovább! Tolerancia helyett egyenlőséget! Nyitottság helyett szolidaritást!”