A reformista illúziók vége – válasz Schiffer Andrásnak

„1. Nemzeti burzsoázia nem létezik, mert már nincsenek nemzeti kapitalizmusok

Schiffer persze jól látja azt, amit mindenki lát: az EP-választás után a hazai pártpolitika a neoliberális erők és a populista jobboldal párharcává egyszerűsödött. Téved azonban akkor, amikor azt állítja, hogy ez a politikai ellentét a globális nagytőke és a nemzeti burzsoáziák érdekellentétét tükrözi. Nemzeti nagytőke ugyanis – a fogalom korábbi értelmében véve – nem létezik már. Természetesen létezik, ha pl. a magyar nemzeti nagytőkéseket a Magyarországon működő nagyvállalatok magyar állampolgárságú tulajdonosaként azonosítjuk. Nemigen létezik azonban nemzeti nagytőkés (és nemzeti nagytőke) mint olyan cég tulajdonosa, amely túlnyomórészt hazai alapanyagokból, nyersanyagokból, itthon gyártott alkatrészekből, hazai munkaerőt (ki)használva állít össze késztermékeket, melyeket döntően a hazai piacon értékesít, és ezért érdekellentétbe kerül külföldi tulajdonú cégekkel, melyek be akarnak törni a hazai piacra.

A nagyobb magyar cégek túlnyomó része exportra is termel, vagy ha nem, akkor szeretne. A kisebb cégek pedig nagyobbak akarnak lenni. Fő törekvésük az, mint minden kapitalista cégé, hogy minél nagyobb szeletet hasítsanak ki maguknak a globális piacból, akár egymás, akár pl. egy dán cég rovására. Emellett nagyon jelentős mértékben használnak importált nyersanyagokat, alkatrészeket, sőt most már importált munkaerőt is.

(...)

2. A félperiférián nincs, mert nem lehet szocdem alternatíva

Schiffer ezúttal is hosszan ekézi a neoliberális politikát. Teszi ezt jórészt joggal, ugyanakkor most is adós marad azzal, hogy pontosítsa, mit is jelent a rendszerkritikus politika azon túl, hogy nem szereti a neoliberalizmust. A kritika irányát nézve ugyanakkor elég nyilvánvalónak látszik, hogy »az alapokhoz való visszatérés” lényegében a reformista szocdem és a korábbi, még nem liberális, reformista zöld politikához való visszatérést jelenti.

Úgy tűnik, feltámaszthatónak lát egy reformista, szociáldemokrata politikát, amely a zöld törekvések természetes szövetségese lehet. Az még érthető, hogy sajnálatosnak látja a Sziriza és a Podemos 2015-ös kudarcát. Ha ugyanis akkor, a félperifériáról kiindulva sikerült volna kikényszeríteni az EU radikális szociáldemokrata reformját, akkor az utat nyithatott volna a rendszer lényegi korrekciója felé.

De nem ez történt, és Schiffer nem vet számot az európai, félperifériás, radikális szocdem kísérletek bukásának mélyebb okaival.

A szociáldemokrácia a nemzetállami keretek közt, a döntően még nemzeti kapitalista rendszerek korában, és a nemzeti nagytőkével szemben lehetett sikeres. Kormányra kerülve képes volt arra, hogy a nemzeti nagytőkét megadóztassa, tisztességesebb bérezésre kényszerítse, és jóléti rendszereket építsen fel.

Azonban ma már nincsenek nemzeti kapitalizmusok, és a globális cégbirodalmak és céghálózatok korában az üzemi szakszervezetekre épülő szocdem mozgalom egyre gyengébb. Kedvező körülmények közt még eredményes lehet a bérharcban, de a rendszer lényegi korrekciójára, a nagyobb mértékű újraelosztás kikényszerítésére (erre épülhetnének újra a jóléti rendszerek) már képtelen. Globálisan pedig a szociáldemokrácia nem tud megszerveződni – nagyon különböző érdekei vannak ugyanis azoknak, akiket össze kéne fogniuk ahhoz, hogy hatékonyon tudjon fellépni a globális nagytőkével szemben. Egy nyugat-európai marketing-menedzsert, egy kelet-európai szakmunkást és egy kongói gyerekrabszolgát ugyanis egyszerűen lehetetlen egyetlen szakszervezeti szövetségben vagy szocdem mozgalomban egyesíteni.

Ha pedig a rendszerkritikus, radikális szociáldemokrácia mindezek ellenére politikailag sikeressé válik, és hatalomra jut, akkor az történik, mint ami 2015-ben Görögországban történt. A globális kapitalista rendszer tőkekivonással büntetett, és néhány hónapon belül térdre kényszerítette az országot. Nem pusztán a brüsszeli elit döntéseinek következménye volt ez. Teljesen szokványos automatizmusok érvényesültek a nemzetközi pénz- és tőkepiacokon.

(...)

3. A konzumerizmus szükségszerű velejárója a fejlett kapitalizmusnak

Nem lehetséges, és egyre világosabb, hogy ökológiai szempontból nem is kívánatos. Az Európa nyugati felén kifejlődött jóléti rendszerek ugyanis a fogyasztói társadalmak kiteljesedésével párosultak, és nőttek össze végzetesen. A munkás, az alkalmazott valóban ki van zsákmányolva most is, tehát igazságos az a követelése, hogy többet kapjon a tulajdonos profitjának a rovására . Azonban többletjövedelmének nagy részét a nagy többség, bármely európai országban is él, egy abszolút fenntarthatatlan jólét (autók, repülőutak, importcikkek, presztízsértékű műszaki termékek vásárlása stb.) finanszírozásába fektetné. A többletjövedelem tehát végül így is a tőke profitját szaporítaná, közben pedig egyre fokozottabb mértékben járulna hozzá az ökológiai válság kiteljesedéséhez. (Arról, hogy a fogyasztói jólét miért nem lehet fenntartható semmiképp sem, korábban itt írtunk és itt.)

Schiffer harmadik fontos tévedése, hogy ezt a konzumerizmust a neoliberalizmus számlájára írja. Pedig a konzumerizmus kezdetei már a náci Németországban vagy a kádári Magyarországon is megvoltak, Nyugat-Európában pedig a konzumerizmus kiteljesedése épp a jóléti rendszerek megszületésével esett egybe, amikor nem a liberális, hanem a keynesiánus, szocdem gazdaságpolitika volt a domináns. A populista jobboldalnak sincs baja a konzumerizmussal, csak a multikulturalizmussal.

A szórakoztatóiparba fektetett tőkének viszont teljesen mindegy, hogy meleg párokról vagy épp a Szulejmán szultánról szóló szappanoperák hízlalják-e a profitját. A fogyasztói társadalom tehát nem a neoliberalizmus kreatúrája, hanem magával a fejlett kapitalizmussal jár együtt – teljesen szükségszerűen. A konzumerizmustól megszabadulni pedig csak akkor lehet, ha magával a kapitalizmussal is végleg szakítunk. Amíg ugyanis kapitalizmusban élünk, bármilyen anti-konzumerizmusból könnyedén árucikket varázsolnak.”