„Gyorsulva változó világunk egyik jellegzetes tünete a nagyvárosok burjánzása s mindaz, ami ezzel jár: túlzsúfoltság, elidegenedés, hihetetlen léptékben növekvő lég-, zaj- és fényszennyezés, állandó rohanás. Míg a Világbank adatai szerint a múlt század közepén tízből három ember élt városban, az ENSZ előrejelzése azt mutatja, a vidékiek hamarosan jelentős kisebbségbe kerülnek. Már most abban vannak: becslések szerint bolygónk lakosságának 55 százaléka él urbánus környezetben.
Csakhogy az előrejelzés szerint 2050-re már tízből hét ember lesz városi, s mivel akkorra tízmilliárdra becsülik a Föld népességét, ez bizony hétmilliárd városlakót jelent. Természetesen hazánk sem kivétel, de mindehhez bizonyos történelmi események is erősen hozzájárultak. A háború, s főleg a fordulat éve utáni időszak erőszakos téeszesítése, a vidéki létforma szinte teljes ellehetetlenítése, a parasztság számkivetettsége oda vezetett, hogy már 1950-ben több városlakó volt (Kis-)Magyarországon, mint falusi. Az önellátó, vagy ha úgy tetszik, fenntartható (lám, XXI. századi hangzatos jelszavak!) életet élő vidéki emberek a nagyvárosok szélén épülő lakótelepek szűk lakásaiba kényszerültek, teljes kiszolgáltatottságba.”