Miért nem támogatom a Pride-ot

„Mindig is kíváncsi embernek tartottam magam, nem elégedtem meg más véleményével, a saját szememmel kellett látnom valamit, hogy eldöntsem, mit gondolok róla. Konzervatív nevelést kaptam, de persze megvolt a magam világbékeharcos korszaka is. Ismerkedtem az egyenlőség fogalmával tizenévesen, amit az izmusokból való kiábrándulás követett, hogy stabilan landoljak a realitás talaján. Klasszik és unalmas személyiségfejlődés, semmi különös. Otthon azt tanultam, hogy csak azért, mert valaki csúnya, alacsony, kövér, más, nem szabad kiközösíteni, nem tehet róla, ettől még lehet jó ember. Elég egyszerű szabály az életre, mégis általában a magukat liberálisnak vallók képtelenek magukévá tenni ezt az attitűdöt, de hát furcsa világban élünk.

Soha nem érdekelt, hogy ki melyik nemhez vonzódik, ezt mindig is magánügynek tartottam. Azt gondoltam, hogy senkit sem lehet elítélni csak azért, mert a saját neméhez vonzódik, ez rá és a hálószobájára tartozik. Ma már ezért a gondolatomért homofóbnak bélyegeznek az »elfogadók«.

A Pride minden évben felforrósítja a melegtémát, és ami a szélsőséget illeti, évről évre magukra licitálnak. Az egész évtizedekkel ezelőtt azért indult el, mert akkor még divat volt buzikat verni csak úgy, rájuk támadni az utcán, betörni a törzshelyeikre és péppé verni őket. Ez persze nem oké. Az elején tehát még a homoszexuálisokról szólt, mondhatni egy indokolt tüntetés volt az egész, tangában táncoló férfi prostituáltak és kamionok nélkül. Mert mára ez lett: felsorolni sem tudom hány fiktív gendercsoport érdekeit tűzik a zászlójukra, és az egész nem más, mint egy ocsmány, szexuálisan túlfűtött buziparádé, aminek egy célja van: a provokáció. Tudom, mert voltam ott, kétszer.”