„Ungváry érdekes helyzetbe került. Komoly kétségek övezik az övéi között, mivel átigazolt a Veritas Intézethez, miután az összeolvadt eredeti munkahelyével, az 1956-os Intézettel. Nem is lenne ezzel semmi baj, tulajdonképpen munkahelyet sem váltott, csakhogy a nevezett Veritas Intézet, alapítása óta, a Kultúrkampf egyik fő csatatere. Ennek értelmében aztán – vezetőjével együtt – a fasizmus, nacionalizmus, irredentizmus fő fészkének volt kikiáltva, nem utolsósorban Ungváry saját szája által.
A hivatkozott interjúban Ungváry furcsának tűnő, de alapvetően érthető stratégiával próbálja visszaszerezni a haladás elveszni látszó bizalmát. Kettős célt követ.
Egyfelől megteszi azt, ami egyedül alkalmas az elveszett bizalom visszaszerzésére: hitvallást tesz. Ez kötelező, mert az övéi igencsak szigorúak. Emlékezzünk, szegény Szily kollégát is majdnem kiátkozták az egyházból egy, Deutsch Tamással elköltött kávé okán. A hitvallás nem más mint Orbánbasinak és kormányának átkozása – lehetőleg újszerű módon. (Ez az új mód általában nem szokott sikerülni, hiszen már minden dehonesztáló jelző szerepelt már legalább egyszer. Régóta csinálják.) Ungváry tehát az interjúban mindennek elmondja a kormányt, hogy lássák: kemény legény ő, a gáton. Autokrácia, CEU, MTA oktatásegészségügy, bla, bla, bla.
Másfelől a határokat próbálgatja, meddig mehet el, mikor elégelik meg, hogy ilyen szélsőségesen gyűlölködő valaki munkatárs maradjon. A történelem, különösen a félmúlt tanulmányozása ugyanis – minden ellenkező híreszteléssel szemben – egyáltalán nem lehet »objektív«. A történész személye, világnézete, politikai álláspontja alapvetően meghatározza, hogy a »tények«-ből – bármik legyenek is azok – milyen történetet kerekít. Aki gyűlöli a magyar jobboldalt – amely az ország sorsát a kommunista puccsig és 2010-óta meghatározta – annak az újkori történelmünk kudarcok, bűnök és esztelenségek sorozata, hiszen különben jót is kéne mondani erről a jobboldalról, ami – esetükben – kizárt.”