Budapest jövőjévé váltunk

„Egy evidenciával kezdem: nem a Puzsérnak van programja, hanem Budapestnek vannak elkötelezett és szakértő lokálpatriótái, akik programot írtak arról, hogyan tennék élhetővé, zölddé és emberközpontúvá a fővárost. Én ennek a programnak a szolgálója vagyok, mint mindannyian, akik megalkotásában részt vettünk és érvényesítésén dolgozunk. Ez a program megérdemli a szolgálatunkat, a hűségünket és a kitartásunkat, mert nekünk, budapestieknek ez a legjobb esélyünk, hogy otthonunk többé ne a GDP növekedését és az autók közlekedését, hanem kifejezetten az itt élők közérzetét szolgálja. Köszönöm a programot megalkotó hetven szakértőnek az elmúlt kilenc hónap megfeszített munkáját! Irányt és koncepciót adtak nemcsak nekünk, hanem ki merem jelenteni, hogy a teljes ellenzéknek – sőt: még Tarlós Istvánnak is. Ez büszkévé tesz minket.

Amikor belevágtam ebbe a kampányba, azt hittem, októberig azt a lemezt kell majd hallgatnom, hogy a sétálóövezet terve ostobaság, a levegő minősége nem rossz, az autóforgalom kiszorítása pedig ósdi, középkorias, nyomorultul elmaradott gondolat. Aztán egy hónap közéleti vitáinak és karaktergyilkosságainak meglett a félreérthetetlen eredménye: elképzeléseink búvópatakként bukkantak fel hol ellenzéki, hol kormánypárti politikusok szájából és anyagaiból. Tarlós István közölte, hogy szakmailag alkalmatlan vagyok, különben tudnám, hogy egy öt éves ciklus leforgása alatt ezt a koncepciót lehetetlen megvalósítani, de tíz év múlva az ő tervei szerint is autómentes lesz a városközpont – ekkor éreztem először, hogy jó úton járunk: még a Betonember sem száll szembe a víziónkkal, már csak a határidőkön vitatkozunk. Amikor aztán a munkatársaim felhívták a figyelmemet arra, hogy az ellenzéki jelöltek gyakrabban használják azt a szót, hogy »vízió«, mint azt, hogy »összefogás«, már tudtam, hogy a legfontosabbat elértük: mémmé váltunk, igénnyé váltunk, Budapest jövőjévé váltunk. Egyetlen polgármesteri mandátum sem kellett hozzá, egyetlen választást sem kellett megnyernünk, mindössze politikai és kulturális fenyegetést kellett jelentenünk az elitre, és átütöttük a közöny falát. Persze mi is csak szemek vagyunk a láncban: az elmúlt évtizedekben sok ezer civil dolgozott azért, hogy mi 2019-ben ide eljuthassunk. Zöld aktivisták, kerékpáros és városvédő civilek – az új várospolitikai trendek normává válása nemcsak a mi sikerünk, hanem legalább ennyire az övék. Jár nekik a köszönet.

Persze bőven maradt még tennivalónk. Víziónk akkor fogja túlélni a 2019-es kampányt, ha a Sétáló Budapest egy átlagos fővárosi számára is referencia lesz. Ha az egyszeri budapesti ránéz a Lánchídra, és azt érzi majd, szégyen-gyalázat, hogy autók közlekednek rajta, ha belső igénnyé válik az emberre szabott és zöld környezet, ha a civileknek a politikai folyamatokra érdemi ráhatásuk lesz, ha szakmai döntésekre tudják kényszeríteni a korrupt politikai osztályt, ha a közjó végre fontosabbnak mutatkozik a pártérdeknél, tudni fogjuk, hogy elvégeztük a munkát. Addig azonban még bőven van mit tennünk.

Kár volna tagadnom, hogy a sikerek mellett számos kudarcot is elszenvedtünk. Megpróbáltam politikai centrumot építeni azokból a pártokból, amelyekben szándékot láttam az elmúlt harminc év elitjének és politikájának leváltására, s akik mögött ott állnak azok a százezerek, akik teljesítik a huszonegyedik századba lépés minimumát: nem kérnek se Orbánból, se Gyurcsányból. Az EP-választás eredménye és a Momentum elé vetett szocialista koncok ezt az ambíciómat szilánkosra törték. A politikai centrum koncepciója magzati státuszban abortálódott: az LMP kihátrált mögülem, e helyzetben pedig nem volt más választásom, mint belátni kísérletem kudarcát, és tisztelettel elengedni a Jobbik kezét.

Megpróbálnám-e újra? Jelzem, hogy nem a sikerre szerződtem. Azért dolgoztam a centrista alternatíván, mert hiszem, hogy szükség van a kurzusok közti térben egy olyan erőre, amely a törzsi gyűlölet, a polgárháború, a végletekig feszített oppozíció fölött áll. Pártokkal nem sikerült – hát megpróbálom pártok nélkül. Semmit sem vesztettem, de legalább megpróbáltam. Az LMP-ben, a Jobbikban és a Momentumban pedig maradtak barátaim, szövetségeseim. Ezt a csatát elvesztettem, de semmi okom arra, hogy változtassak a meggyőződésemen. Petőfinek ne lett volna igaza, csak mert elesett, a szabadságharc pedig elbukott?

Egy olyan pozíciót pályázok meg, amely megköveteli, hogy minél több támogatót próbáljak szerezni: minél több embert és minél több pártot győzzek meg arról, hogy a Sétáló Budapest programját támogassák. Legtöbbször nekem sem valami komfortos politikai pártokkal együttműködni, de nyilvánvaló, hogy nélkülük sokkal hosszabb lesz az út. Az államférfiúi szerep, amelyben hiszek, az együttműködésben, az ügyek mentén megvalósuló, transzparens szövetségek megkötésének képességében fejeződik ki. Ahogy a múltban, úgy a jövőben is nyitott leszek jó ügyek érdekében bárkivel együttműködni, mert bár ez nem illik a jó és rossz örök harcáról szóló népmesébe, viszont ez szolgálja a budapesiek és a magyarok érdekét. Közös a nyelvünk, közös a kultúránk, közös a történelmünk és közös a hazánk: nem vagyunk, nem maradhatunk ellenségek.

Az előválasztás előkészítésébe is ezért mentem bele. A kudarc nyilván borítékolható volt, mégis az utolsó töltényig próbáltam harcolni a teljes ellenzéki koordinációért és egy demokratikus innovációért. Utólag jól látszik, hogy még annál is kilátástalanabb volt a helyzet, mint képzeltem: Karácsony Gergely és Gyurcsány Ferenc személye bármilyen együttműködést ellehetetlenít, mert oly mértékben megbízhatatlanok még egymással szemben is, hogy értelmetlen velük bármiről is tárgyalni. Most Karácsony Gergely, az Index és a Mérce is azzal a hazugsággal revolverez, hogy az online szavazást illető feltételem megvalósult – ez pedig azt jelzi, hogy a tisztességnek már a szikrája sincs sem a baloldal politikusaiban, sem a hozzájuk lojális sajtóban. Miként kell azt az előválasztást komoly képpel demokratikus, online szavazásnak nevezni, amiről a budapestiek felét kizárják, a másik felüknek meg lesz egy hetük regisztrálni, aztán pár nappal később majd szavazhatnak is? Az offline-szavazóktól miért nem követeli meg a DK és az MSZP, hogy pár nappal előbb regisztráljanak? Talán mert töredékük se tenné meg? Egy repülőjegyet online megvenni: öt perc – az előválasztáson online szavazni: egy hét. Hiába gyártotta le az aHang nevű civil szervezet a kifogástalanul működő elektronikus rendszert, mellyel budapestiek tízezreinek véleménye lett volna becsatornázható – a DK és az MSZP politikusai nem engedték azt üzembe helyezni. Az ő híveik pecsétes papíron szeretnek szavazni, ők pedig nem vesznek részt olyan versenyen, ahol veszíthetnek – inkább megbillentik a pályát, hogy az feléjük lejtsen. Tényleg különbek Orbán Viktornál?

Jelen pillanatban az is kudarc, hogy bár kiváló szakembergárdánk és ötszáz aktivistánk van, mégsem vagyunk képesek kerületről kerültre polgármester-jelölteket állítani a politikai elittel szemben. A kormánynak mindenhol lesz jelöltje, a parlamenti ellenzéknek mindenhol lesz jelöltje, a rendszer mindenkinek megadja a választás illúzióját, Budapesten azonban fájdalmasan kevés független civil száll majd szorítóba. A Fidesz és háztáji ellenzéke tűzzel-vassal darálja az autonóm politikai szereplőket, akik a parkolási maffia és az ingatlanmaffia fizetési listáján sem szerepelnek, s nem is áll szándékukban arra feliratkozni.

Azért indultam a főpolgármesteri címért, hogy a most elkészült program megvalósuljon. Nem tudom megmondani, hogy ez a kampány még három hónapig, öt évig és három hónapig vagy tíz évig és három hónapig tart-e majd, viszont van egy tisztességes ajánlatom a budapestieknek, akik ha ezt választják, készen állok majd, hogy vezessem a fővárost, megvalósítsam a Sétáló Budapest programját, majd dolgom végeztével lemondjak. Addig azonban nem fogok e célom megvalósítása érdekében sem ravaszkodni, sem hízelegni, sem kormánybuktatást, sem alapjövedelmet, sem nyilvános akasztást ígérni senkinek. Békét, víziót és korrektséget akarok hozni a politikába, mert ezek hiányoznak belőle a legjobban, ezekre volna legnagyobb szüksége Magyarországnak.

A Betonember a szolgaság és a sodródás szimbóluma. Egy jó szaki a hetvenes évekből, aki élvezettel tetszeleg a Ponyvaregényben látott problémamegoldó kétes szerepében. Aztán ha jön egy probléma, amit ő okozott, hirtelen mindenki hibás, csak a problémamegoldó nem. Tarlós István egy olyan edző, aki hiúsága és féltékenysége nyomán kidobja csapatából a játékmestert, mert az újságírók meg a szurkolók azt ünneplik helyette. A nemzeti együttműködés rendszerének velejéig rothadt közegében a Betonember még a ritka tisztességes politikusok közé tartozik: kezéhez nem tapad lopott pénz – ugyanakkor a korrupció-lelkű rendszer cinkosa, hisz nincs az a lopás és pusztítás a Városliget fáinak kivágásától a parkolási maffia szabadrablásán át az önkormányzatiság felszámolásáig, melyhez ne adná a nevét. A Betonembert le kell győzni – de jó eséllyel csak a centrumból lehet legyőzni, s ami még fontosabb: csak a centrumból érdemes.

Tagadhatatlan, hogy ma Magyarországon a kormánynak sokkal több eszköze, pénze és médiafelülete van, mint parlamenti ellenzékének. Ugyanakkor éppígy tagadhatatlan, hogy a parlamenti ellenzéknek legalább ugyanennyivel több eszköze, pénze és médiafelülete van, mint nekünk itt a kurzusok közti térben. Kár volna tagadni, hogy a helyzetünk nagyon nehéz. Van azonban valamink, amivel az ellenzék nem rendelkezik, s ami eszközökkel, pénzzel és médiával nem megváltható: van időnk. Nekünk nincsenek farkaséhes politikus-kádereink és vállalkozó maffiánk, mi ráérünk akár öt év múlva, akár tíz év múlva is győzni – a programunk kész. Csak egyre kell ügyelnünk: úgy nyerjünk, hogy helyesen cselekszünk, és akkor mindegy, mikor.”