Birodalmiság és kohézió

„Szemere Bertalan azt írta: „Nem tesz a magyar népnek különös szolgálatot az, aki megírván történetét, azt európai szempontra nem emeli fel, és ezáltal a nemzetet is mintegy magával nem váltja ki azon szűk horizontról, melybe süllyedt azon hosszú időszakban, midőn hazai, de nem európai életet élt.”

A reformkori politikus fenti szavai százhetven év elmúltával is aktuálisak, sőt ma aktuálisabbak, mint akkor: a világ jelentősen „összezsugorodott” a kommunikáció és közlekedés fejlődése következtében, és ha a XIX. században művelt fő nem engedhette meg magának az „európai szempont” ignorálását a nemzeti történelem megírásában, akkor manapság ez még kevésbé engedhető meg. Sajnos gyakori attitűd Magyarországon, hogy a „történelmet” még mindig leegyszerűsítik a magyar történelemre. Már önmagában a magyar és egyetemes (vagy világ-)történelem szétválasztásának, merev elkülönítésének értelme is megkérdőjelezhető, holott ez általános a történelemszemléletünkben.

A nemzeti látószög torzít, ha csupán azt érvényesítjük, és főleg, ha nem számolunk azzal, hogy más korszakokban nem a nemzet volt a közösségek szerveződésének fő rendezőelve, és hogy a világ más régiói is éppolyan fontosak, mint a mi közép-európai régiónk. Így alakul aztán ki az a képtelen helyzet, hogy egy Hunyadi Jánosról szóló filmtervet manapság azért bírálhatnak, mert abban Hunyadi ortodox módon vet keresztet, utalva az ortodox románsággal való kulturális kapcsolatára. (Bibó István remek, kiváló filmtervéről van szó, amely, sajnos, soha nem valósult meg.) Vagy így válik a panaszkultúra részévé az állandó sopánkodás (tegyük hozzá: jogosan) azért, hogy 1956-ban Szuez fontosabb volt a nagyhatalmaknak, mint Magyarország, és így tovább. Nehezen értjük meg, hogy más szereplőknek adott korban mások voltak az érdekeik, vágyaik, és másokkal is nehezen értetjük meg a magunk érdekeit és vágyait. Egyszóval, a nemzeti látószög kizárólagossága nem segíti Európa folyamatainak jobb megértését. 

Nyugat- és Észak-Európa társadalmai nem azért mutatnak nagyobb kohéziós potenciált, mint Magyarország vagy akár a régiónk, mert erre öröktől fogva predesztináltak. Sőt, a kohézió hosszú ideig igencsak gyenge lábakon állt a nyugat- és észak-európai országokban. Elég csak utalnunk az 1920-30-as évek német, osztrák, spanyol, ír és finn közéletének „forró” polgárháborúkkal meg-megszakított permanens „hideg” polgárháborús állapotaira, a kvázi-polgárháború állapotába jutott 1930-as évekbeli Franciaországra, Hollandia, Belgium és Svájc katolikus-protestáns törésvonalak mentén történő „pilléresedésére”. Vagy éppen a hol választáson, hol puccsal, hol kollaborációval hatalomra került nemzetiszocializmusokra! Ezeknek az államoknak a társadalmai nem voltak magától értetődően összetartók és szolidárisak. A XX. század első fele történelmének kudarcai, konfliktusai és veszteségei tanították meg őket az összetartozás és egység fontosságára. 

Magyarország története nem értelmezhető csak nemzeti perspektívában (nem beszélve arról, hogy maga a nemzeti identitás is viszonylag új fejlemény az emberi történelemben). Az egyik kulcsszó az Európa-gondolat megértéséhez a birodalom fogalma. A birodalmiság bemutatása nélkül értelmezhetetlen Közép- és Kelet-Európa története (hiszen a térség népei a XVI. századtól kezdve három-négy birodalom keretében, illetve szomszédságában élték az életüket), de az Európa-eszme alakulása is: hiszen az lényegében azért született meg már a középkorban, hogy a birodalmak és hatalmak között egyensúlyi helyzetet teremtsen a háborúk dúlta kontinensen.”