Mások gyűlölete

„A »nemzeti összetartozás« napjának reggele van, és az ember a kávé mellé reggel kommenteket olvas. Nem kellene.

(...)

És végül – mikor a mások gyűlölete előbb decens politikai alternatívává, majd világszervező erővé, az »összetartozás rendszerévé« avanzsált –, kapott hozzá »irodalmi« mintát is. Egy egész romlott, de könnyen érthető Parnasszust. Könnyen dekódolható, sokszor egyenesen kódolatlan szövegeket, egyszerű, az ő gyűlöletére is rímelő bikkfaverseket, dagályos, a csöpögős nemzeti önsajnálattól ragacsos prózákat. A szavak kisebb-nagyobb, rikító kertitörpéit. Wasst, Tormayt, Nyirőt. A magát a mennydörgő Szabó Dezső és a szikrázóan gúnyos publicista Ady keverékének képzelő nyafogó, handabandázó Bayert. Ákos és a Kárpátia (vagy mifene) »szép« dalszövegeit. Sőt, nemsokára – állítólag – megkapja a friss és autentikus NER-irodalmat is, tolják már előre a helyőrséget. (Bár én valójában nemigen hiszem, hogy lesz NER-irodalom. Minek? Kitől? Elég hivatkozni rá.)

De rengeteg felelősség hárul azokra, akik tudatosan, előre megfontoltan, aljas indokból ezt a rendszert kidolgozták és működtetik, újra meg újra szétverik Szerb Antal fejét, újra meg újra tarkón lövik Radnótit, mintegy fütyörészve, mellékesen, hiszen a céljuk csupán az, hogy beletelepedjenek valami nagy bőrfotelbe, amit kultúrának hisznek, hogy foteljüket az emberek megsüvegeljék, mint Gessler kalapját. »Tiszteletben kell tartanod a kultúránkat.«

Hát, köszi. Lassan már végképp nincs mit, még ha el is tekintünk attól, hogy a kultúra éppen nem a tiszteletről szól.”