V, mint veszteség

„A kislányt a hírek szerint anyja karjai között találták meg a Hableány utasterében, az asszony olyan szorosan ölelte a lányát, hogy még a sodrás elképesztő ereje sem szakíthatta el tőle. Torokszorító volt látni, ahogyan a mentőalakulat némán tiszteleg felettük; egy katona ennél személyesebben nem fejezheti ki megrendültségét. Érthető döntés volt a terrorelhárítás légtérkorlátozása is, nem akarták, hogy kíváncsi drónok közvetítsék a testek kiszabadítását vagy a Hableány kiemelésével bekövetkező esetleges újabb balesetet.

Ebben a helyzetben mindenki tisztességgel végezte feladatát. Aztán jött Pintér Sándor, égszínkék csíkos nyakkendőjével, lezserül gombolt nyári zakóban, és mutatta a Viktória-jelet. Gesztusában nem csak politikusi és emberi alkalmatlansága nyilvánult meg, de ott feszül benne az egész, V-billogú rendszer gőgje, hübrisze is: ezek a fiúk mindig és mindenáron nyerni akarnak, nekik az is tétmérkőzés, ami másnak tragédia. Nem értik, nem érzik vagy csak nem érdekli őket, hogy a siker nem mindig győzelem – van, hogy együtt jár a veszteség és gyász érzésével.”