Hoppá! Isten veled, János!

„Hoppá, apám! – így üdvözöltük egymást legtöbbször, közös barátunkat, a jó Haklik Norbertet parodizálva és ugyanakkor megidézve, mély, recsegős hangon, mielőtt leültünk havonta egyszer a Hold utcai gondolkodók asztalához. A legutóbbi pár találkozó elmaradt, de épp szerveztük az újat. Május 27-én kellett volna összefutnunk, de nem sikerült mindenkivel egyeztetni.

Akit érdekel, elmondom: ez egy félig titkos irodalmi társaság volt, majdnem 20 éve járt össze a banda, a legutóbbi felállásban Téreyn kívül Nagy Koppány Zsolt, Dobai Bálint, Szöllősi Mátyás és Murányi Sándor Olivér is felbukkant az asztalnál.

A lényeg, hogy a felsoroltaknak itt egy-egy alteregója jelent meg, ha van ilyen, csehtamásosan, a jobbik énünket vittük ezekre a találkozókra. S hogy miről is volt itt szó egyébként? Mindenről: politikai és irodalmi aktualitásokról, magánéletről és nem utolsó sorban irodalomi szövegekről. Olyan társaság voltunk, ahol felül tudtunk emelkedni az aktualitások mocskán, a kultúrharcon, a szekértáborosdin, az írószövetségi stratégiákon, nagyjából mindenen, ami embereket távol tarthat egymástól. Ezért is volt fontos ez mindnyájunknak, hiszen ahányszor csak úgy éreztük, hogy megérett a világ a pusztulásra, összehívtuk a csapatot és egy ital mellett mindig sikerült megnyugtatóan megbeszélni a dolgokat.

Tagadhatatlanul János volt az összetartó erő, a legrégebbi csapattag és a legaktívabb szervező is az utolsó pillanatig. És valahol innen kellene kezdődnie ennek az írásnak, hogy miért is volt ennyire fontos ez neki? Mi mindenképpen ezt az embert ismertük benne, a barátot, aki aggódva figyel, számontartja mindannyiunk sorsát, naprakész minden írásunk elolvasásában, aki soha nem fogy ki az ötletekből, az optimizmusból és hitből. Mindig is távol tartotta magát a dilettánsoktól, de ugyanakkor hitt abban, hogy mindenkiben ott van a képesség a jóra, a fejlődésre, gyakran óvatosságra intve bennünket, ha túl gyorsan törtünk pálcát valaki vagy valami felett.

Pedig most okunk volna a lázadásra. Irodalmunk középnemzedékének legjobbja ment el, a mindenkoriak egyik legnagyobbika. Életerősen, tele tervekkel, itt hagyva családot, gyerekeket, barátokat és nem utolsó sorban az irodalmat. De nincs ki ellen lázadni, az alázat marad, ahogy ő is tanította volna. De sajnálom, hogy nem jutott neki egy Kossuth-díj, sajnálom, hogy nem jutott neki akkora elismerés, mint amekkorát megérdemelt volna. Hogy fele akkora se. De ezt talán hagyjuk.

Akik tudjuk, huszonöt éve tudjuk legalább, hogy ki ő. Én most mégis a baráttól búcsúzom, a Hold utcai gondolkodó-társtól, akinek a vezetésével minden év végén, az év utolsó találkozóján a Vörösmarty-tértől indulva sétáltunk át a Bazilika mögött a Hold utcai helyszínre, tele karácsonyi szeretettel és hittel, mint egykor gyermekkorunkban. Vagy a Vörösmartyn, vagy a Bazilikánál mindig verset olvastunk fel. Mi vagyunk a Mikuk! – mondta János ilyenkor, ragyogó arccal vezetve a sort. Aztán jött a karácsony, az új év, az új találkozás. Eddig tudtuk, hogy ez mindig így lesz. Most már tudjuk, hogy nem.

Hoppá! Isten veled, János!”