„Az elmúlt harminc évben mintegy 820 – 840 ezer hektárral csökkent a mezőgazdasági termőterület. Csak összehasonlításképpen: a búza éves vetésterülete 0,9 – 1,1 millió hektár körül mozog, a kukorica pedig 1 – 1,2 millió hektáron van. El kell dönteni, hogy tovább betonozunk termőföldet, továbbra is alapanyag-termelők leszünk-e, vagy előre lépünk. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy a termelői piacokon ott a jó magyar áru, és ezzel teljes a vertikum. (Én pl. csak akkor mernék ott vásárolni, ha a NÉBIH egy igazolása rajta lenne a termékeken, ld. bizonyos húsüzemek.) Mekkora is ennek a valóban alanyi jogú kistermelői rétegnek, és nem a viszonteladóknak a piaci részaránya? Propaganda célból jó, hogy ez létezik, de az előrelépéshez kevés.
El kell dönteni végre, hogy lobbiérdekek vagy szakmai kompetenciák alapján kell-e agrárpolitizálni. El kell dönteni, hogy marad-e az extenzív ágazat, vagy beruházunk a hozzáadott értékekbe. De azt is el kell dönteni, hogy a csökkenő termőterületet kizsigereljük-e, vagy ennyit termelünk, de azt feldolgozzuk, továbbá élő állat helyett feldolgozott portékát kínálunk-e. Az előbbi kényelmesebb, az utóbbi kockázatosabb, de jobban jövedelmez. Itt hol helyezkedik el az illiberális agrárpolitika? Hol van az a rengeteg felkészületlen, ám hihetetlenül magabiztos politikus, aki, akik ezeket a minősíthetetlen intézkedéseket hozták, s miattuk (is) oda jutott a magyar mezőgazdaság és élelmiszeripar, ahol van? Természetesen büntetlenül!
Amiben a jelen politikáját okolóknak igazuk van, az a folytatás hiánya, a koncepció hiánya, az intézkedések hiánya, a támogatottság hiánya, a késői ébredés. Egyáltalán, van akarat bármelyik oldalon, vagy mindenki szerint maradjon ez a – valljuk be – igen kényelmes állapot?
Az eredeti tőkefelhalmozás gyakorlatilag megtörtént, az egyetlen tartalékunk a termőföld és annak gyümölcse. Talán ne izmusok és ideológiák közé szorítva elemezzük az elmúlt harminc évet, hanem tárgyilagosan. Minden kormánynak megvan az ő súlyos felelőssége. Egyik sem menthető fel azért, ahol tartunk.”