Lelki revízió

”Természetesen soha nem fogjuk már tankokkal átlépni a »gúnyhatárt«, nem kelünk át őrnaszádon a Dunán a felvidéki oldalra, jöttünkre nem borul virágba Szabadka és nem fúl fojtott zokogásba Kolozsváron vagy Kassán az üdvözlőbeszéd. Ép ésszel nem is vágyhatunk rá. Bőven elég, ha a zetelaki gyermekotthonban Barbika már ismerősként üdvözöl, és gyorsan rajzol nekünk valamit, vagy ha néhanap kapunk mondjuk a Délvidékről, egy sportegyesülettől egy efféle üzenetet: »Leírhatatlan érzés, amikor egy sikeres embereket kinevelő klub kezd szertefoszlani, és szinte az utolsó pillanatban a nagy testvér megfogja a kezét, és felsegíti! Köszönöm, Magyarország! Köszönöm, jóakaratú emberek«

Annál pedig nincs is felemelőbb, mint Parajdról Udvarhelyre »elsőbálos« erdélyi turistákat vezetni, és harminchét röpke kilométer alatt világképeket formálni. Tamási Áron sírján, a két cserefa tövében ezredszer, másoknak először felolvasni, hogy »Törzsében székely volt, fia Hunniának. Hűséges szolgája bomlott századának«, majd a Vasszékely talapzatának láttán együtt elrebegni: »Gyopárt a Hargitáról hozzatok, a székely hősök halhatatlanok.”«

Az összetartozás érzése erőt és hitet ad, még sokkal földközelibb ügyekben is. Sokkal jobb együtt, akár egy lepukkant pinceklubban is bélyeggyűjtő szakkört tartani, mint kívülről befelé mutogatni és a bélyeggyűjtőket minősíteni, hülyézni, kifigurázni. Üdvösebb valami mellett, valamiért tenni, lenni, mint folyamatosan viszolyogni, elhatárolódni, riogatni. A kontraszt összevethetetlenül élesebb, ha a törésvonal a magyarság legmélyebb tragédiája mentén húzódik. Mert a tatár, a török, a német, az orosz, a két világháború, a holokauszt családokat, városokat, tájegységeket, generációkat tört össze, emésztett fel, de Trianon tértől és időtől független, örök trauma.”