A helyiek akaratát semmibe véve felavatták Ľudovít Štúr szobrát Párkányban. Az önkormányzatot megkerülve állami parcellán áll a szobor, amihez egy magyar vezetésű minisztérium is hozzájárult.
A szerző a Pozsonyi Magyar Szakkollégium igazgatója
Van egy álmom – mondogathatták a szlovák nacionalisták évtizedeken keresztül, amíg a párkányiak ellenálltak és nem engedték, hogy a szlovák nemzetébresztő Ľudovít Štúr szobrot kapjon a szlovákul Štúrovónak nevezett városban. Egészen mostanáig: a magyargyűlölőként számon tartott Matica slovenská helyi szervezete ugyanis talált egy jogi kiskaput: egy állami vállalattól béreltek parcellát a szobor alá, így meg lehetett kerülni a párkányi önkormányzatot.
A szobrot vasárnap avatták fel. A rendezvény fővédnöke Peter Pellegrini szlovák miniszterelnök volt, aki személyesen nem vett részt az akción. Jöttek viszont helyette a szélsőséges pártok támogatói, közte a neonáci Kotleba-féle párt hívei.
A szoboravatás ellen szombaton tartott tüntetést a helyi MKP. A Kétnyelvű Dél-Szlovákia vasárnap egy, a Mária Valéria hídra kifüggesztett molinóval tiltakozott a szoborállítás ellen, szombaton pedig egy Štúr szülőfalujában megtartott performansszal hívta fel a figyelmet a helyzet abszurdságára.
A Kétnyelvű Dél-Szlovákia tüntetése, a szerző részvételével
De hogyan kerül Štúr Párkányba, Štúr neve a város szlovák elnevezésébe, és mi köze ehhez a Maticának meg egy magyar miniszternek?
Miért Štúr?
A történet szempontjából a kulcsmomentum 1948-ban történt. Az 50 kilométerrel a szlovák-magyar nyelvhatártól délre található Párkányt egész addig szlovákul Parkannak hívták, ám abban az évben, a II. világháború utáni magyarellenes (cseh)szlovák politika csúcspontján
Köztük Párkányét is.
A kitelepítések még javában zajlottak, a cél egy magyartalanított Dél-Szlovákia volt, amibe nem fértek bele a magyar eredetű helynevek sem. Az átnevezések többsége sima fordítás vagy kitalált szlovák név, ám több mint egy tucatnyi települést szlovák történelmi személyiségről neveztek el. Ezek közé tartozott Párkány is, amely azóta hivatalosan Štúrovo. Ez a helyzet a rendszerváltás után sem változott, 1992-ben sikeres helyi népszavazást tartottak a város nevének visszavételéről, ám a kormány annak eredményét nem hagyta jóvá.
A visszanevezési kísérletekkel párhuzamosan egy fordított ellenjelű, „birtokbavételi” folyamat is zajlik 1989-től. A szlovák nacionalisták álma az volt, hogy Párkányban Štúr-szobrot avathassanak. A soviniszta Matica slovenská saját „nemzetpolitikai koncepciója” részeként igyekszik a magyarlakta vidéket megszórni a szlovák történelem vélt vagy valós szereplőit ábrázoló emlékművekkel – többnyire a helyi lakosok és önkormányzatok ellenében. Ennek a folyamatnak egy korábbi kicsúcsosodása volt, amikor 2010-ben a legforgalmasabb komáromi (révkomáromi, avagy észak-komáromi) körforgalom közepén a hittérítő Szent Cirillnek és Szent Metódnak állítottak szobrot.
A szlovák állam bácsi segít
Az akkori helyszín és a kiválasztási folyamat nem lényegtelen a mostani történet szempontjából.
amibe a helyiek természetesen nem egyeztek bele. Így először a saját komáromi székházának homlokzatán helyezte el a masszív műalkotást, majd az akkori közlekedési minisztériumnál – az első Fico-kormány idejében járunk – kilobbizta, hogy az állami útkezelő cég tulajdonába tartozó parcellán állíthassák fel. Így az önkormányzatot de facto kizárták az ügyből.
Hasonló volt a folyamat Párkányban is, itt a szintén a közlekedési tárca alá tartozó állami Közkikötő Rt-t (Verejné prístavy a.s.) találták meg kérésükkel. 2015-ben szerződést kötöttek, évi 1 euróért egy négyzetmétert bérelnek 2025-ig. Ezen a parcellán avatták fel most vasárnap a szobrot, a Duna-parton, szemben az esztergomi bazilikával.
Csavar lehetne a történetben, hogy 2016-tól a közlekedési tárcát a Most-Híd párt jelöltje, Érsek Árpád vezeti, a minisztériumhoz tartozó Közkikötő Rt-ben is személycserékre került sor. Ennek ellenére a bérleti szerződést nem bontották fel, sőt, 2018 októberében egy kiegészítést készítettek hozzá, amit a miniszter is ellenjegyzett – így lehetővé téve, hogy a Štúr-szobrot felállíthassák. A történet kicsiben hasonlít a pár héttel ezelőtti himnuszbotrányhoz, amikor
Miért baj, hogy ott van?
„Azt kívánjuk, hogy a közvélemény Štúrt a megbékélés szimbólumaként lássa” – fogalmazott az avatás előtt Marián Gešper, a Matica slovenská országos elnöke. Az indoklás a korábbi szoborügyekben is hasonló volt. S mivel általában nem megosztó történelmi személyiségekről van szó, a szlovákok többsége nem érti, a magyarok miért tiltakoznak, mi problémájuk van adott esetben egy párkányi (szlovákul štúrovói) Štúr-szoborral?
A probléma alapvetően nem a szobor, hanem a 71 évvel ezelőtti átnevezések, és az akkori, máig élő döntések kontextusa.
Štúr soha életében nem járt Párkányban, semmilyen kötődése sincs a városhoz: azzal, hogy 1948-ban róla nevezték el a várost, valójában az ő nevével is visszaéltek, provokatív éllel használták fel. Ha valaki Štúrnak szobrot állít abban a városban, az gyakorlatilag ugyanazt teszi, mint 1948-as szellemi elődei: provokál és a magyarokat próbálja megalázni, felhasználva erre Štúr személyét.
A Lengyelországban bevált forgatókönyv mentén ültetnének miniszterelnököt a magyarok nyakába. Ráadásul a kiszemelt politikust az elemzők szerint finoman szólva is „sakkban tudják tartani”.
Helyszíni beszámoló a felvidéki magyar közösség megmozdulásáról.
Pozsonyban egyre bizonytalanabbnak tűnik a kormánykoalíció helyzete.
Maradjunk annyiban, hogy Viktória Strompová számára mindaddig egyáltalán nem volt fontos a magyar állampolgárság, amíg nem akart a Tisza Párt színeiben országgyűlési képviselőjelölt lenni.
Még a végén árnyalódna a „mindenki azt mérte, hogy” közhangulat.
Nem lenne most miről beszélnünk, ha az Európai Unió a jogállamiság és alapjogok védelme keretében bátorkodna szavatolni az őshonos kisebbségek önrendelkezési szabadságát.
Döbbenetes lépésre szánta el magát a szlovák parlament: büntetnék a kritikát, miközben a Beneš-dekrétumok sebei ma is véreznek. Íme egy megrázó családi vallomás a pokolról: a nagyapát fűtetlen marhavagonban vitték kényszermunkára, a házukat elvették, és a hatalom most azt üzeni: nemhogy jóvátétel nincs, de még az igazságot kimondani is tilos.
A Bors Tisza-csomagot bemutató kiadványának betiltása sértheti a szólás- és médiaszabadságot.
Mint minden forradalomban, az online lincseléseknél is az a gond, hogy soha nem lehet tudni, ki lesz a következő.
