Az EU perifériájának kérése

Útelágazódós politikusainknak bizonyára beletörne a nyelve, s az átlagember sem biztos, hogy naponta használja baráti sörözés közben, de attól még a kereszténydemokrácia, s ennek hozományaként az

ami magyarul annyit tesz: hadd oldja meg minden közösség a maga szája íze szerint a maga problémáit. Csalhatatlan módszerekkel, megváltó ideológiákkal külső jótevők pedig csak akkor jöjjenek a segítségére, ha azt maga is igényli.

Európa mai vészes forrongása szinte egycsapásra lecsillapodna, ha ezt az elvet Unión belül s kívül végre mindenki komolyan venné. Sziget akar lenni újra Britannia? Ám tessék! Nincs ebben semmi sötét ármány, így volt fél évszázadot leszámítva amióta világ a világ, tegyék bátran. Oroszul beszélne néhány tízmillió ukrán állampolgár? Mi sem természetesebb! Ha Kanada vagy Finnország jól megvan a többnyelvűséggel, Svájcról nem is beszélve, miért éppen egy, a fejlett nyugat után vágyakozó ifjú államban ne működhetne a dolog, főként miután közel negyed századon át kiválóan működött is. És viszont: ha harmincmillió ukrán ortodox hívő nemzeti egyházat akar magának, miért ne teljesülhetne ez a vágya, amikor az ortodox világban az autokefál egyházak rendszere általánosan elfogadott, s jóval kisebb nemzeteknek is megadatott a saját pátriárka?

Ha a dánoknak megéri euró nélkül tengődni, legyen az ő bajuk, de akkor

Ha Németország elég gazdagnak érzi magát, hogy klímacéljait atomerőműveinek bezárása mellett és ellenére próbálja elérni, s elég balek ahhoz, hogy ezzel a francia atomerőművek nyereségét hizlalja, ám tegye. Másrészt ha a közép-európai országok a „melyik ujjamat harapjam” dilemmán vívódva inkább arra hajlanak, hogy a szénerőművek masszív légszennyezése helyett inkább az atomerőművekkel járó elenyésző valószínűségű, ám nem csekély mértékű működésű kockázatokat vállalják, az ő dolguk; nyugati nemkormányzati aktivisták tiltakozzanak a nyugati atomerőművek ellen. S kissé kitekintve a nagyvilágra is: ha Amerika önként lemondana a Kínával való kereskedés kínálta előnyökről (végül aligha fog; annál azért nagyobb az ottani multik érdekérvényesítő képessége), a maga biznisze, de az egész világot már ne terrorizálja vele, a szabad kereskedelem elvének nagyobb dicsőségére.

És megoldást jelentene persze a migráció Európát megrengető problémájára is, ha a népboldogítók végre felhagynának a kéretlen népboldogítással. Készségesen elhisszük, hogy lehetnek országok, amelyek vezető politikusai vagy akár polgárai többsége számára is heuréka élményt jelent az Európai Parlament Hivatalos Kutatószolgálata által készített tanulmány konklúziója: Európa sikerének kulcsa a migránsok beáramlása, amely nélkül nem lesz elég munkaerő, s összeomolhat a nyugdíjrendszer. Ahol családonként már egy gyermek sem születik, s nincs is igény arra, hogy ezen változtassanak, valóban akár megváltó vérfrissítést is jelenthet a virulens szír, afgán vagy nigériai családok importja. Az ő dolguk; csak két kérésünk volna, innen, a lenézett perifériákról. 

Ezt az óhajukat a jelenleginél ésszerűbben próbálják teljesíteni, s

Ha a migráció ilyen nagyszerű lehetőség, aligha van szükség arra, hogy erővel kényszerítsék rá azokra az országokra, amelyeknek polgárai még nem elég felvilágosultak ennek belátására, s ahová láthatóan a bevándorlók se nagyon igyekeznek. Úgy kell nekik (nekünk); aki kimarad, lemarad, magu(n)k lássák a kárát. Éljenek ellenben ezekkel az előnyökkel mindazok, akik jobb ütemérzékkel lecsapnak a kínálkozó lehetőségre.

S ha már annyi jó tanácsot kaptunk nyugat felől, néhány szerény javaslatunk nekünk is volna. Nem nagy dolgok ezek, igazából csak annyi, hogy használják a józan eszüket, s legalább fontolják meg a létező jó gyakorlatok alkalmazását. Mindenekelőtt világszerte (is) hagyjanak fel a népboldogítással, a színes forradalmak, „tavaszok” szításával, a demokráciaexporttal, amelyek a világ rendjét fenyegető káosz és az iszonyú véráldozatok mellett időről időre valódi menekültekkel is elárasztják földrészünket. S ha kérhetjük, ne az oroszokat hibáztassák, akik a szírekkel és kurdokkal vállvetve végre felszámolták az Iszlám Államot, amelyet a nagyon demokratikus szír iszlamista csoportoknak küldött fegyverszállítmányok átszivárgása, meg a terrorállamban termelt kőolaj és rabolt műkincsek visszaszivárgása tartott mindaddig életben.

Én úgy látom: pusztán tetteik alapján nézve Európa barátai inkább az oroszok, mint azok az erős „szövetségesek”, akik nyakunkra hozták a népvándorlást, s bónuszként kereskedelmi háborút indítanak ellenünk (s az egész világ ellen), miközben elvárják, hogy megrendeléseinkkel hizlaljuk hadiiparukat (amije persze Európának is volna).

aki a vegyifegyver-rémmesék baljós napjaiban tartott demonstratív egész napos imájával alig hihető módon, de megakadályozott egy minden képzeletet felülmúlóan pusztító szír-amerikai háborút, s aki a nemzetközi fegyverkereskedelem, valamint a gyengébb országok kifosztását eredményező gazdasági világrend ellen legalább olyan eréllyel szólal fel, mint a hazátlan elüldözöttek érdekében.

Fogják hát vissza a fegyverkereskedelmet a „vezető demokráciák” a világ forró pontjain, lecsillapítva a menekülés lázát, másrészt egy pofonegyszerű megoldással húzzák ki a szőnyeget a jobb életre vágyók lelkiismeretlen vámszedői, tízezrek gyilkosai, az emberkereskedők lába alól. Ott toborozzák a vágyott munkaerőt, ahol az található, a harmadik világban. Találjon egymásra a legkisebb költséggel a munkaerő-kereslet és -kínálat, s csak azokat indítsák világ körüli útra, mégpedig legális keretek között, olcsón és veszélytelenül, akikre valóban szükségük van. A kontinenseken és tengereken át tartó életveszélyes vándorlásra szánt ezer eurókból összeálló milliárdokat egyesítsék a bevándorlók integrálására ma kidobott tízmilliárdokkal, s fordítsák azt a harmadik világban szakképzésre, nyelvtanításra, ami a fejlődő világban, s a remélt ígéret (európai) földjén egyaránt a boldogulás záloga. Ha így történne, sokan talán el sem indulnának, hiszen képzettség birtokában odahaza is könnyebben megtalálhatnák a számításukat. Az pedig legyen világos mindenki számára, hogy engedély nélkül vagy a szabályokat megkerülve Európába jutni reménytelen vállalkozás.

Ahogy ez például az arab világban szokásos. Ahol egyszerű, s célszerű szabályok vannak érvényben, amelyeket Ahmed Aboul Gheit, az Arab Liga elnöke nemrégiben az európaiak figyelmébe is ajánlott. A bebocsátást kérőknek alá kell írniuk egy kötelezvényt, hogy betartják a befogadó ország szabályait, és bármilyen kihágást követnek el, gyorsított eljárással kiszabott büntetésük letöltése után azonnal visszatoloncolják őket. De nem is kell ilyen messzire néznünk, a szomszédos Alsó-Ausztriában is – óh! irgalom atyja ne hagyj el – a hatályos jogszabályokon alapuló magatartási kódex aláírásához (például hogy erőszak nélkül oldják meg konfliktusaikat, s tartsák tiszteletben a vallásszabadságot) kötné a letelepedést a menekültügyekért és integrációért felelős „fasiszta” miniszter. Az Egyesült Államok, a bevándorló országok mintaképe pedig éppen mostanában úgy alakítja át „zöldkártya”-rendszerét, hogy az magas szintű képzettségekkel és állásajánlattal rendelkezőknek kedvezzen, emellett a leendő bevándorlóktól még a befogadás előtt megkövetelik az angol nyelv ismeretét.

Léteznek tehát működőképes módszerek arra, hogy minden állam a maga igényei alapján oldja meg a demográfiai és munkaerőpiaci problémáit, csak értelmesen, belátóan alkalmazni kellene őket. Ki-ki a számára testhez állót. És akkor az olasz belügyminiszternek nem azzal kellene dicsekednie, hogy „már csak” ezren fulladnak a Földközi-tengerbe. A pápa könyörületre felszólító buzdításai meg magától értetődően találnának meghallgatásra azon kevesek érdekében, akiket súlyos ok kényszerít hazájukból való menekülésre.