„A történet végét, az ominózus véres jelenetet már ismerjük. A 2 éves kislány a fürdőszobába bezárva sír, anya és apa pedig a szomszéd helyiségben szó szerint egymás torkának ugranak. Az egész lakás úszik a vérben, amikor a rendőrök megérkeznek. Mindezek után kérdezem még egyszer. Fontos, hogy ki szúrt először? A nő vagy a férfi? Kertész Ágnes vagy a volt párja?
Az biztos, hogy a jog elsősorban csak magát, a tragikus estét mérlegeli. Csekély súllyal esik a latba az a sok-sok évnyi pokol, amelyet az áldozat a bántalmazó mellett elszenvedett. A bíróság ugyan kimondta, hogy a férj nem vétlen az ellene elkövetett bűncselekményben, az előre megfontoltság megállapításánál mégis csak az ő beszámolójára hagyatkozott. Így hiába szabta ki a legenyhébb büntetést, az nem lehetett kevesebb tíz évnél, míg az emberölés alapeseténél ez a határ öt év.
Közben a gyámhivatal egy (és azt követően még három) szakértői véleménye a férfinél nárcisztikus személyiségzavart állapított meg, amelyet alátámasztott az igazságügyi elmeorvos is, hozzátéve, hogy a férj gyermeknevelési képessége az átlagosnál gyengébb. Mindezek ellenére hat és féléves kislányuk ma nála van elhelyezve, dacára annak, hogy a gyámügy a nagyszülőknél töltött az időszakról azt írta, hogy a gyermek kiegyensúlyozottan fejlődött.
Amennyiben az igazságszolgáltatás és a különféle hivatalok kénytelenek ilyen mereven és összehangolatlanul eljárni, akkor viszont a jogalkotó felelőssége, hogy ha valaki az állandó, alattomos manipuláció miatt, önhibáján kívül sodródik egy bűncselekménybe. A rengeteg megaláztatás, gyötrés és kihasználás nem része a mérlegelésnek, maximum a riporterek és az újságírók anyagaiban, akikhez végső kétségbeesésében fordult az elítélt áldozat.
Csakhogy a társadalom maximum erkölcsileg szolgáltat igazságot, – ha szolgáltat –, de vissza már nem adja a bántalmazásban eltöltött éveket, ahogy azt a tíz évet sem, amit most igazságtalanul vesznek el anya és lánya életéből.”