Egy patkány gondolatai

„Nehezen visz rá a lélek, hogy hosszasan elemezzem a szocialisták kiválóságának újabb megnyilvánulását. Minek? Önmagáért beszél, mint az összes „akciójuk”, amelyekkel eddig megörvendeztettek bennünket. Tudom, hogy minden emberben vannak indulatok. Tudom, hogy hevességét olykor megbánja az ember, és azt is tudom, nem mindegy, hogy zárt közösségben vagy netán országos nyilvánosság előtt hangzanak el a szégyellni való szavak. Sajnos az is tény, hogy a minősíthetetlen bulvár vagy szennysajtó mindenhová megpróbál – aljas eszközökkel is – beférkőzni és rajtakapni a célszemélyt, hátha mond valami olyat, amiből palávert lehet csinálni. Így élünk. Hogy miért hagyjuk, arról remélem, más alkalommal lesz módom még elmélkedni. Az emlegetett patkányos eset más. Televízióban, nagy nyilvánosság előtt hangzott el. Egy önmagáról megfeledkezett személytől, Bangóné Borbély Ildikótól, akinek hivatalból kellene rendelkeznie némi önmérséklettel. Ám nem rendelkezik – mint már sokszor bebizonyította –, nyilván azért, mert ez a kívánalom nincs benne a mai ellenzék illemkódexében. Szánom őt. Ezt elszúrta. Nem kicsit, nagyon, hogy némiképp finomítva visszaidézzem az ellenzék egy másik jellembajnokát.

Hogy most mégis »klaviatúrát ragadtam«, az azért történt, mert elképzeltem, mi történt volna, ha valamelyik jobboldali személyiség, kivált, ha politikus »patkányozta« volna le az ellenfelek széles tömegét? Százszázalékos biztonsággal állíthatjuk, hogy perceken belül Kínától Ausztrálián át Amerikáig, beleértve persze az Európai Unió illemkódexét kitűnően ismerő valamennyi politikusát, mindenki tudomást szerzett volna az esetről. S nekünk annyi feladatunk adódott volna csupán, hogy nyakunkat behúzva éjjel-nappal fogadjuk a nemzetközi élet szereplőinek szidalmait, és persze mindenkitől bocsánatot kérjünk, még attól is, akit nem sértettünk meg. Eközben Sargentini, a hivatalos hazudozó, pedig már szorgalmasan írná újabb, Magyarországról szóló dolgozatát. A »patkányozó« pedig – szigorúan csak ha jobboldali politikus – örökre elbúcsúzhatna a politikai pályától. Ilyenek vagyunk.

B. B. Ildikóval nem az a baj, hogy ilyen. Ez az ő baja. Ilyen, és kész. A baj az, hogy ilyen a többi is – mindig tiszteletet adva a kivételnek. A bősz környezetvédő festékkel tesz tönkre belvárosi objektumokat, a nagyhangú senki, aki még pártja programját sem képes felsorolni, a milliárdokért rendbe hozott műemlék épületet szórópisztolyozza le, a buldogtermészetű, bár önmagán kívül már senkit sem képviselő illető pedig a parlament vezető politikusait fújkálja szembe valamiféle – ki tudja, mennyire ártalmas – folyadékkal. És valódi következmény nincs. Megtehetik.

A példatár szinte a végtelenségig bővíthető. Az ostobaság példatára is. És most nem csak a magukról megfeledkezett politikusokra gondolok.”