Bangóné és a lélek tükre

„Hagyjatok itt megbujni a fenéken!

Ha süllyedünk, jobb itt fulladni nékem.

De ha kitesztek még valahol élve,

tegyetek egy magányos erdőszélre,

hol makkon tengjek és keserű meggyen

békében, s az Isten is elfeledjen!”

Babits Mihály: Jónás könyve

Vannak a világon lélekemelőbb dolgok, mint politikusnak lenni.

A munkaköri leírás persze magasztos: nemzetes uram avagy asszonyom reggel bemégyen az Országházba, felesküszik, hat, alkot, gyarapít, és mire öreg estve délcegen, fejét a mennynek szegezvén kisétál onnan, áldozatos munkájának hála a haza fényre derül, a népek széles tömegei pedig arcukon elismerő mosollyal beküldik másnap is, instálom.

A dolog gyakorlatába viszont hébe-hóba becsúsznak malőrök. Esztétikai hibák. Ész- és szívfolytonossági hiányok. Apró kiruccanások a világi mocsárba, a spirituális rekettyésbe, a béka erkölcsi tompora alá.

Arthur Miller harisnyaügynöke áhítattal nézett azokra, akik bementek a dzsungelbe és két kezükben mesés vagyonnal jöttek újra ki – nos,

de ha olyat nem lel (mert MSZP-s, vagy mert tehetségtelen, esetleg mert nincs mit mondania – ezt persze mind nem minősítőleg, csak a magyar nyelvvel játszom), kijön hát pénzzel, mandátummal, pozícióval.

Valaminek lennie kell. A dágványnak való fokozott kitettség azonban csúnya nyomot hagy a politikus szerkezeti elemein. A nemes politikuslélek idővel korrodálódik. Megrozsdál. Kiszárad.

Az egyszeri képviselő ezt egy ideig próbálja kezelni, mint szégyenlős Mazda-lakatos a hátsó sárvédőívet: festi, mázolja, taknyolja. Telibefújja nyájassággal, felövezi tettetett professzionalizmussal, körülbástyázza tanult médiaallűrökkel.

Aztán a sárvédőív újra kipörsen, a politikusból pedig előbb-utóbb egy jól irányzott újságírói kérdésre, sőt, krónikus esetekben anélkül is előtör málló homlokzatú lelki nihilje, egy öncélúan cinikus, fájdalmasan üres, látszatból gazdálkodó belső univerzum.

Ilyenkor szoktak megesni ezek a kis patkányozgatások. (Kisanyámozások, kurvaerősképezések, horribile dictu diktátorozások.) A patkányozás nem baleset, nem szerencsétlen mondat, nem alkalmi elővigyázatlanság – a patkányozás bizony a lélek tükre.

Ez a politikus szavatossági idejének vége.

esetleg valami csendes kis nonprofitba hűtlen kezelni, aztán pár év múlva esetleg visszajönni, ha az ember felvarrta lelki ráncait, vagy talán inkább akkor se. Az elavulási folyamat maga természetes, politikai tehetséggel kevésbé gazdagon megáldott népeknél gyorsabb, erős gyomrúaknál lassabb, a reakció viszont csak az intelligenciától függ, semmi mástól.

Aki valahol a kanyarban elhagyta a lelkét, és minden emberi minimálkorrektségét a tűzre dobná még három szavazatért, mert tudja, hogy aki undorító megosztást vet, lelkes bázist arat – nos, az alkalmatlanná vált arra, hogy tovább politizáljon. Aki pedig alkalmatlan a munkájára, váltson. Ellentétben azzal, amit az internet népe Bangónénak kíván, ne dögöljön meg, sőt, meg se rohadjon, ne perzselődjön lassú tűzön szegfűhamuvá – egyszerűen csak váltson, mert itt az ideje, és mert mindenkinek jobb lesz így. Béke, béke, béke már, legyen vége már. Tessék szépen kimondani a boldogító nemet.

Lehet persze hazudni is, gusztustalan habdumával hímelni-hámolni, szerencsétlen magyar nyelvre mutogatni (ami mindig épp annyira csodálatosan félreérthető, amennyire annak szánják), időre játszani, mert minden botrány elül egyszer. Csak nem érdemes.

A patkányozás nem apró vétek.

elsummantásával pedig a válság nem szűnik meg. A szellemi kiüresedettség, az erkölcsi gátlások pusztulása, az agresszióba forduló tehetségtelenség egy kis elnézéstől még nem megy sehova. Megmarad, és roncsol tovább közhangulatot, szavazatszámot, párthitelt.

Bangónét le kell váltani, és nem azért, mert ő Bangóné a lövészárok másik oldaláról, és jóleső érzés kipöckölni a helyéről egy rettegett mesterlövészt. Ebben az országban a kormányoldalnak politikailag az a jó, ha minél több Bangóné patkányozza körbe az országot,

mert patkánnyal nem lehet választást nyerni. A Magyar Szocialista Párt érdekében kell Bangónét leváltani, és mindenkoron mindazokat, akik hosszú és terméketlen politikai pályafutásuk során elbangónésodnak.

A politikusok lelke fogyóeszköz, a lelkileg szervizeletlen politikus pedig épp olyan közveszélyes, mint a tükörradiálon futó pótos IFA. Menjen tehát haza békében pihenni Bangóné Borbély Ildikó, és kövesse őt hosszú, tömött sorokban az összes mindenkori dékás bangóné, fideszes bangóné, jobbikos bangóné, elempés bangóné, momentumos bangóné.

Azon ritka helyzetek egyikében leledzünk, amikor a nemzeti érdek a pártérdekkel egybeesik. Most tehát vétek pártérdek ellen cselekedni.

Lejárt szavatosságú emberek konzerválásából pedig ne csináljunk rendszert.