A történelemóra a férfiak cselekedeteiről szól

„Összefoglalva: a tankönyvekben a nők »láthatatlanok«, a történelem fősodrán kívül, töredezetten tűnnek csak fel, és ilyenkor sem a férfiakkal egyenlő jelentőségű szereplőkként. A történelemóra a férfiak cselekedeteiről szól.

De hisz ez természetes! – mondhatnánk. A nők történelmi súlya korábban tényleg kisebb volt, és ha egyszer nem nők csinálták a történelmet, akkor elég mesterkélt dolog lenne női témákkal telerakni a tankönyveket. A történelem nagyobb részt a férfiakról szól, ezért a történelem tantárgy is a férfiakról szól. A döntéshozók alighanem valami ilyesmit gondolnak, és ezért nem merült fel komolyan egyik tantervi átalakulás idején sem az a terv, hogy nemi szempontból kiegyensúlyozottabbá tegyék a tananyagot. És valószínűleg ez a megközelítés számít természetesnek a szélesebb közvéleményben is. Csakhogy a történelemnek ez a percepciója – hogy ez valami férfidolog – maga is eredménye annak a módnak, ahogy a laikusok elsősorban találkoznak a történelemmel, azaz az iskolai oktatásnak. Történelemtanításunk ugyanis rendületlenül ragaszkodik a 19. századi államtörténeti hagyományhoz, amelyben a történelem legfontosabb szereplői az államok, az állami intézmények és az államférfiak. Ha viszont a történelemtanítás két vezető témája a politika és a háború, akkor a tanórákon politikusokkal és katonákkal fognak találkozni a kisdiákok. És valóban, ők hosszú ideig kizárólag férfiak voltak.

Mi ennek a torz tananyagfelfogásnak az üzenete a nemi szocializáció szempontjából? Az első, hogy az ember alapértelmezetten férfi, és amúgy vannak nők is. Mint Aprajafalván, a hupikék törpikék különös világában, ahol a törp hímnemű, kivéve Törpillát. Konkrétabban: mind a lányok, mind a fiúk azt tanulják meg ebből, hogy az élet rendje ez: a komoly feladatokat a férfiak látják el, a fontos döntéseket a férfiak hozzák, és ha az ún. lényegre koncentrálunk, azaz a politikára és a háborúkra, az állam intézményeire, akkor a nők nem számítanak. Mondhatjuk persze, hogy tényleg ez volt az élet rendje évszázadokon vagy évezredeken keresztül, és éppen ezt kell bemutatnia a történelemnek. Csakhogy a helyzet az, hogy nem mutatja be. A férfi és nő közötti hatalmi kapcsolatot a politikatörténet, ahogy az a tananyagban megjelenik, nem tudja tematizálni, mert sajátos látószögéből kiesnek a nők. Alárendelt helyzetük nem tud téma lenni, amíg cselekvő személyekként meg nem jelennek. És a dolog így és ettől veszélyes: a nők láthatatlansága lehetetlenné teszi a komoly reflexiót a múltnak erre a dimenziójára, az egyenlőtlenség eszméje észrevétlenül keríti hatalmába az elmét. Azt persze mondani sem kell, hogy a tanulók elméje nem üres lap, a férfielvű világ üzenete nem a semmibe írja bele magát, hanem a tanulók iskolán kívül szerzett napi tapasztalataival illeszkedik harmonikusan. A nők nélküli történelem patriarchális világunk adekvát kiegészítője és megerősítője.

Ennél azonban többről van szó. A történelem iskolai tananyagából kibontakozó világ nemcsak attól férfielvű, hogy férfiak a szereplői, hanem az általa megjelenített értékrendtől is. Nagyon kockázatos dolog sajátos férfi és női értékrendről beszélni, semmiképpen nem akarom az értékeket biologizálni, vagy pláne előírni, hogy hogyan gondolkodjék egy nő vagy egy férfi. Az azonban kétségtelen, hogy bizonyos értékek hagyományosan inkább a nőkhöz, mások inkább a férfiakhoz kötődnek, és alighanem kijelenthetjük hogy mai történelemtanításunk az utóbbit közvetíti – mind a fiúk, mind a lányok felé. Az utóbbit fogadtatja el mint természetes normát. Ha nagyon radikálisan akarok fogalmazni – és igen, most ezt akarom tenni –, akkor azt mondom, hogy az agresszió kultúrájáról beszélek. Legközvetlenebbül persze a háborúk kapcsán. Bármennyire is igaz, hogy a háborúk megkerülhetetlen részei az emberiség történetének, hogy a háború ellenes neveléshez is szükséges megismerni a háborúkat, és hogy a háborúk megértése nélkül nem értjük meg az ember működését, ennek ellenére: van igazság abban, hogy a történelemtanításban túl sok a háború. Pontosabban itt is: túl sok a reflektálatlan, túl könnyen kezelt, túl könnyen elintézett háború. Történelemtanításunk trivializálja a háborút, néhány sorban elintézhető sztenderd konfliktuskezelési módként jeleníti meg. Később szeretnék rátérni arra, hogy mi minden hiányzik ebből a megjelenítési módból, itt csak egy elemre utalnék: míg a 20. század háborúi esetében szerencsére nagy hangsúlyt kap a szenvedés, a szörnyűségek bemutatása, a korábbi háborúk kapcsán, különösen az ókor és középkor vonatkozásában ez nem jelenik meg, holott azok is az ölésen alapultak. Minél élményszerűbb és izgalmasabb a történelemtanítás, annál kifejezettebb lesz a háború romantikája, a férfias kaland apoteózisa.”