Gyengélkedő akadémia

„A 2010-2018 közötti kilenc évben Magyarországnak egyszer (2014) sikerült a legjobb nyolc közé eljutnia. Közben a portugálok ezt hétszer, a szomszédok közül az osztrákok és a szerbek négyszer, a horvátok és az ukránok háromszor abszolválták. Csak érdekességként: a magyar produktumra – többek között – az izlandiak, az észtek, a litvánok és a finnek is képesek voltak. Tao, stadionépítési megalománia, a labdarúgás közvetlen és közvetett politikai-kormányzati megszállása nélkül. Némi malíciával jegyzem meg, hogy amikor még nem volt a napjainkat jellemző görcsös, igen sok közpénzbe kerülő, ám sikertelen akarás, 2006-ban az U17-es korosztály ötödik, 2008-ban az U18-as harmadik helyen végzett az Európa bajnokságon. Nem szólva húsz éveseinkről, akik bronzérmet nyertek a világbajnokságon. A közismert magyar fordulattal is élhetnék: lám-lám, a pénz nem minden. Főleg, ha dilettáns akarnoksággal vegyül.

Azért ne lépjünk túl ilyen könnyen a pénz mérhetetlen mennyiségén. Ha összeadjuk a magyar fociba ezen időszakban bezúdított forintesőt (tao, labdarúgásra fordított egyéb közvetlen és közvetett központi-önkormányzati költségvetési tételek, szponzorációk, hirdetések, tv díjak, stb.), az az ezermilliárdot is meghaladja. Ennek fényében az eredmény több mint lesújtó. Válogatottunk tartósan a világrangsor félszázadik helye közelében tanyázik, enyhén szólva nem volt diadalmenet egyszeri szereplésünk a legutóbbi kontinens bajnokságon, miként klubcsapataink is rendszeresen a futottak még kategóriába soroltatnak a nemzetközi kupákban. Sajnos kihagyhatatlan: rendszerünk e tizennyolc év alatt egyetlen olyan játékost sem tudott kibocsátani, aki valamelyik topbajnokság élklubjában meghatározó labdarúgó lett volna. Szemben számos kis lélekszámú, szegény, különösebb futball tradíciókkal nem rendelkező országgal. De félre ezekkel az állandó kitekingetésekkel, nézzük, mi van itthon.”