Aki valóban európai, az nem tiltja, hanem támogatja a sorskérdésekről szóló vitákat.
„Napok óta vezető téma a magyar és a Magyarországgal foglalkozó nemzetközi hírekben a kormány tájékoztató kampánya, amelyben felhívja a »brüsszeli tervekre« a polgárok figyelmét.
Aki a plakátokat az utcán szemléli, a látvány esztétikáján vagy a poszterek mennyiségén töprenghet el, a politikai elemzőt azonban elsősorban az érdekli, miért jelent meg ez az üzenet, igazolható-e az állítása és hasznos volt-e a kiragasztása.
Jean-Claude Juncker európai bizottsági elnök és Magyarország kapcsolata nem most kezdődött, hiszen a luxemburgi exkormányfő ha nem is sztárja, de sztarosztája, azaz régi motorosa a politikának. A közép-európai országok uniós csatlakozásában ezért mindenképpen szerzett érdemeket, bár hőstetteit nem jegyezték fel e téren az emlékiratok.
Sokkal inkább hazájának régi stratégiáját követte, a német–francia megállapodás szerinti cselekvést. Miután Helmut Kohl akarta, Jacques Chirac pedig elfogadta az európai államszövetség keleti nyitását, Juncker is híve lett a bővítésnek.”
A Lengyelországban bevált forgatókönyv mentén ültetnének miniszterelnököt a magyarok nyakába. Ráadásul a kiszemelt politikust az elemzők szerint finoman szólva is „sakkban tudják tartani”.
Fodor Gábor az Indexnek arról is beszélt, hogy a választás kimenetelét nem a két, érzelmileg erősen motivált tábor dönti el, hanem az a köztes réteg, amely nem az „imádom–gyűlölöm” logika mentén hoz döntést.
Nem először hozzák kellemetlen helyzetbe a saját szövetségesei a liberális politikust.
Az orosz elnök felajánlotta, hogy Oroszország az ukrajnai választások napján tartózkodik a mélységi csapásoktól, ha megtartják a voksolást.
Még neki áll feljebb.
Hallatlan: az amerikai elnök saját közeli emberit merészelte kinevezni a megüresedő nagyköveti pozíciókba.
Még a végén árnyalódna a „mindenki azt mérte, hogy” közhangulat.
Az Európai Unió vezetése már meg is találta a gyógyírt: még több jogkört vonnának el a tagállamoktól.
A paksi bővítés lehet az apropó.
