Az utóbbi időben a NER legyalulta a magyar ellenzékiséget, ami egy kényszer-duális aktivizmust eredményezett az ellenzéki pártok, civilek felé. Ez pedig azt jelenti, hogy el kell jutn i– mondhatjuk: meg kell érni – arra a politikai szintre, ahol egyszerre tudom megőrizni saját identitásom, és időnként egy-egy fontos ügyért összefogni a tőlem merőben különbözőkkel is. Még régen valamelyik hírcsatorna vitaműsorában hozta föl valaki példaként, hogy ha most arra menne aláírásgyűjtés, hogy ne csatolják el mondjuk Csongrád megyét, akkor a Fidesz minden bizonnyal szívesen fogadná a szocialisták aláírásait, pedig sokan vannak a pártban, akikkel nem ülne le egy sört meginni sem. Itt ugyanerről van szó.
Ez azt jelenti, hogy a kormánykritikus értelmiségnek, és civil hátországnak is hozzá kell szoknia, hogy bizony lesznek olyan ügyek, – ha úgy tetszik: olyan sarokpontok, gócpontok – amelyekben össze kell majd fogni, de ez nem jelenti azt, hogy utána nem lesznek majd olyanok, ahol identitásunkat kifejezvén saját közösségünkben magunk kell, hogy véleményt alakítsunk, cselekedjünk. Ez viszont megint nem jelenti azt, hogy el kell vágni a lehetőséget, hogy egy következő ilyen »gócponthoz« érkezvén megint összefogjunk.
Ezt diktálja a józan ész, ezt diktálja a jó erkölcs, és végső soron így haladható meg a NER szekértábor-logikája, amely azonnal éket akar verni az öntudatos polgárok közé, amint együttműködésüket látva a hatalom reszketni méltóztatik. Hosszú távon morálisan nagyobb vétek a mások hibáin való túllépés képtelensége miatti széthúzás, mint a megbocsátás és az újrakezdés lehetőségének megadása, mint humanista erény, és ezáltal a közös cselekvés a demokráciaellenes illiberalizmus ellenében, annak meghaladására – a magyar polgárok érdekében.”