„1995-ben találkoztam Fekete Gyula íróval. Illetve nem is, mert már három évvel azelőtt meghívtak a szegedi vendéglőbe, ahol Raffay Ernő, Bíró Zoltán és Domonkos László társaságában hallgathattam megfontolt, bölcs szavait.
És persze Fekete Gyuláért, aki akkor már évtizedek óta folytatta szélmalomharcát a magyar megmaradásért. Mert kár lenne eltagadni, hogy hiába pörölt a hatóságokkal, mutatott utat, írt komplett családvédelmi tervezetet, a hozzá hasonló nemzeti elkötelezettségű értelmiségiek érdemben nem tudták befolyásolni a döntéshozókat.
Innen indultunk tehát. Az ember- és magyarellenes politikától. Az 1994-es kormányváltás után újra mozgásba lendült kommunista hálózattól, a jóléti intézkedésnek álcázott esztelen osztogatástól, a Bokros-csomagtól, az állami vagyon ellopásától.
Istenem, de jó leírni: ezen túl vagyunk. Azt meg olyan rossz leírni, hogy Fekete Gyula meghalt, és nem élhette meg álma valóra válását: hogy újra nemzeti kormány vezeti Magyarországot, amely a család, a gyermekek, az élet pártján áll.”