A formát kereső elégedetlenség

„A szerbiai elégedetlenség politikai kereteket keres. A jelenleg felizzott belgrádi tüntetéseket semmiképpen sem lehet leegyszerűsíteni a gyatra ellenzéki politizálás fordulataira, sokkal több ez annál, ám mégsem lehet az ellenzék ténykedésétől elszakítani. Így nyer különös fontosságot a tény, hogy obskúrusnál obskúrusabb szélsőjobboldali pártok jelennek meg a porondon, amelyek egyszerre élnek szélsőjobboldali fantáziákkal Koszovó, és misztifikáló hivatkozásokkal valamiféle európai értékek kapcsán, így lesz fontossá, hogy elévült politikusok hamis baloldali csoportosulásokkal együtt tetszelegnek a színen, és abban reménykednek, hogy újraéledhetnek. Nos, ilyen és hasonló alanyok mozognak a tüntetések körül, és megpróbálják kisajátítani a motivációkat, az alulról jövő impulzusokat. Vučić parlamenti ellenzékétől szinte semmit sem lehet várni, úgy fest, hogy ezen ellenzéki megnyilatkozások inkább a köztársasági elnök malmára hajtják a vizet.

Megmozdultak az egyetemi tanárok is, különösképpen Belgrádban, akik nagy része már eleve gyanúperrel méricskélte a vučići politikát. Voltaképpen a köztársasági elnök korábban több ízben panaszkodott is, hogy nem tudja maga mögött az értelmiségiek rokonszenvét. De ne feledjük a tényt, hogy a legutóbbi elnökválasztás alkalmával megannyi értelmiségi nyilvános-deklaratív, hatalomhoz lojális gesztussal élt, ugyanis kiáltványban tette közzé, hogy csakis a jelenlegi köztársasági elnököt tudja elképzelni a hatalom kormányosaként. Eszerint igen bonyolult az értelmiségi erőtér. Ne kapkodjunk a következtetésekkel, az értelmiségi versus Vučić-képlet felírása elnagyolt lenne. Ráadásul az említett elégedetlenkedő tanárok megnyilatkozásainak nagy része nem is lényegbevágó, sokszor inkább felületkarcolás történt. Valójában a legtöbbet a belgrádi bölcsészkar szociológusaitól lehetett hallani, ők voltak azok, akik igazán mélyre nyúltak, és szóba hozták az egyenlőtlenség által kivájt szociális árkokat, a szolidaritás szisztematikus rombolását, az oligarchikus szerkezetek állandósulását, a társadalom lelketlenné válását.

Van tehát harag, van feltorlódott düh, van félelem, van nyugtalanság, van szabadság- és méltóságéhség, és van egy irányvesztett ellenzék, amely jelenlegi létezési alakzatait illetően csak a fennálló hatalmat erősíti.

Egyfelől bővül az elégedetlenséget kifejezők tábora, sokrétű folyamatok bontakoznak ki, különféle hozadékai lehetnek még a tüntetéseknek, másfelől az ankétok még mindig a köztársasági elnök erőnyerő pozíciójáról, és erős hatalmi helyzetéről adnak hírt. Valójában a helyzet nem nélkülözi a képlékenységet: a köztársasági elnöknek tudnia kell, hogy a szerbiai folyamatok milyen kanyarulatokat teremtettek az elmúlt két-három évtizedben. Be nem váltott ígéretei, hatalmi technikája, a neoliberalizáció erőltetett menete bármikor lángra lobbanthatják az elégedetlenség szikráit.

A tüntetők kitartása figyelemre méltó, ám a csillagállás pillanatnyilag nem kedvező a számukra, nemzetközi segédletre ne számítsanak. Az emberek hétvégenként elindulnak, de még nem tudják, hogy hova. Hacsak nem változik valami, de ez csak akkor történhet meg, ha a tüntetők a politizálás újabb formáit találják meg.”