– Beszéljünk akkor a szimbolikus kérdésről! A 2011-es országgyűlési határozat óta világos tájékozódási pontok szerint haladunk: az egyik ilyen, hogy a tér rekonstrukciójakor az ősbűn, a szoborrombolások előtti állapotokhoz nyúlunk vissza. Azt gondoltuk végig, milyen lenne az Országgyűlés környezete, ha 1945 után szimulált népítéletekkel nem rombolják le a korábbi alkotásokat, és nem hagyják évtizedeken keresztül leromlani a teret. Szalonképtelen emlékműveket nyilván nem állítanánk újra, de erről szó sincs.
– Számunkra az új Kossuth tér azért is izgalmas, mert több az 1945 előtti állapot reprodukálásánál: hadd utaljunk az országzászlóra, József Attila szobrára vagy az 1956. október 25-i sortüzet megörökítő kompozícióra. A forradalom miniszterelnökének 1996-ban felállított, közkedvelt emlékműve miért nem maradhatott?
– Nem doktriner módon hajtottuk végre az eredeti arculat visszaalakításáról szóló döntést. A szorosan vett Kossuth teret meghatározó négy szobor – Kossuth Lajos, Rákóczi Ferenc, Tisza István, Andrássy Gyula – esetében ugyanakkor ragaszkodtunk az újraállításhoz, minden más emlékművet eltávolítottunk. Nemcsak a baloldali ikon Károlyi Mihály szobra, hanem a jobboldal számára fontos, Makovecz Imre tervezte jelképes ötvenhatos sír vagy Kovács Béla egykori kisgazda politikus – az első Orbán-kormány idején felavatott – mementója sem maradhatott. Nagy Imre is ebbe a kategóriába tartozik. József Attila nem zavarja meg a szimbolikus térszerkezetet; a Kossuth tér szélén áll, ez egy elfogadható kompromisszum. Nagy Imre szobra viszont a Vértanúk tere közepén áll, így a négy nagy szobor pontosabb analógia, mint József Attila.”