Politikai pedofília

„Eszembe jutottak az elmúlt esztendők hasonló szereplői, akik úgyszintén diadalmenetben járták be a libsi sajtót, napokig, esetleg hetekig is, majd eltűntek a süllyesztőben. Vajon mi történhetett velük, miután kimentek a divatból?

Itt tartottam az elmélkedésben, mikor szemem elé került a függetlenobjektív újságírás Kába-köve a HVG című kiadvány cikke, mely a hangzatos: »Összeomlás, mellőzöttség, fideszes karrier? Mi vár Nagy Blankára?« címmel látott napvilágot. A cikkíró összeszedte ezeket a perc-embereket és megpróbálta megkeresni őket. A cikk hosszú és hazug, tanulsága viszont igen röviden összefoglalható: a keresettek nagy többsége elérhetetlen, nem kíván nyilatkozni. Mindezt a cikkíró, egy bizonyos Dercsényi Dávid nevezetű, természetesen a kormány megfélemlítő üldözésének tudja be, ahogyan szokták, különösebb bizonyítás nélkül.

Félreértés ne essék, bár az iromány összemossa őket, én nem aggódom a »kockásinges« Pukli, vagy a »feketeruhás« Sándor Mária sorsáért. (Ez is micsoda primitív stílustalanság, hogy dresszkódokkal különböztetik meg magukat. Most éppen a »sárgamellényes« és a »fehérsapkás« van divatban, de lesz még a lila hajú, vagy a zöld cipős is.) Egy felnőttnek elidegeníthetetlen, demokratikus joga, hogy sanda szándékoknak bedőljön és hülyét csináljon magából. Mindenki úgy rontja el az életét, ahogyan akarja.

A cikkben sugalltakkal szemben én úgy látom – és ez Blanka szempontjából biztató – hogy a régi hősök legtöbbjének benőtt a feje lágya, és mára már nem kérnek a haladó újságírás csalóka dicsfényéből. Felnőttek. Bizonyára nagy csapás és csalódás volt számukra, mikor látták: csak felhasználták őket. Mikor pedig elvesztették aktuálpolitikai használhatóságukat, azonnal el is fordultak tőlük. Nem hívták, nem keresték, elnémultak a telefonok és akik addig könnyfacsaró stílusban aggódtak sorsukért, tapsoltak és ujjongtak, már új kedvenceket kerestek maguknak. A reflektorfényhez képest az élet szürkének és unalmasnak látszik egy ideig, míg be nem látjuk, hogy ez a természetes, és valójában sokkal több örömet okoz, mint egy színpadon, lelketlen hatalomkufárok között, marhaságokat beszélni.”