Deglobalizáció

„A korforduló, amelyben benne élünk, a liberalizmus kríziséből fakad, és minden, ami ma korszerű, a liberalizmus különböző mértékű és mélységű tagadásán alapul (nem-liberális → illiberális → antiliberális). A globalizáció felbomlása és szerkezeti problémáinak fokozódása közepette olyan új eszmék is felbukkannak, amelyek éppen nem-globális mivoltuk miatt jelentenek számára kihívást. Ennek legtöbb jövőt ígérő része az a manapság beérő nemzeti reneszánsz, amelynek perspektíváját a politikai, társadalmi és etnikai sokféleség jegyében – méghozzá radikális anti-univerzalizmusként – az európai zöldmozgalmak és a német újjobboldal határán álló Henning Eichberg (1942–2017) fogalmazta meg még 1973-ban; eszerint szükség van »a nacionalisták nemzetközi együttműködésére, amely csapást mér a multinacionális konszernekre, amelyek elveszik az egyes népek identitását és arctalan fogyasztókat csinálnak belőlük«.

A politika földrajzi meghatározottságainak felértékelődése, a gazdasági autarkia, az európai őshonos népek etnopluralizmusának és ezzel együtt a nemzeti identitások megőrzésének igénye egyszerre jelzi és sietteti is a liberális (neoliberális–globális–kozmopolita) világrend alkonyát. Mindez nem más, mint »harc a helyi és különös karakterjegyek megőrzéséért, a kultúra egyediségéért az egyneműsödés szörnyűséges lavinája ellenében« (Ezra Pound).”