Ki kell purgálni a kapitalizmust a szellemtudományokból

„Ahhoz, hogy ezt megvalósíthassák, a bölcsészeknek meg kell haladniuk az apolitikusság reflexeit, és le kell rombolniuk az ideológiamentesség ábrándját. Miként azt Horváth Györgyi bemutatta, e szemlélet történeti okai jól azonosíthatók a kelet-európai térségben: teljesen érthető, hogy a rendszerváltás idején miért tűnt felszabadítónak az elképzelés, hogy a kutatóknak végre nem kell a politikáról beszélniük. E nézet elhúzódó jelenlétének oka az uralkodó technokrata status quo, mely csak ráerősített a kelet-európai kutatók apolitikus elköteleződéseire. Az utóbbi három évtizedben viszont nyilvánvalóvá vált, hogy a történelem nem ért véget, és ez a viszonyulás – az értelmiségiek politizálástól való tartózkodása – semmit sem mozdít előre; ahogy az is, hogy akkor válunk a legkönnyebben a hatalom áldozatává, ha távol tartjuk magunkat a politikától. Itt lenne tehát az ideje, hogy a politikai fordulat a magyar humán tudományokban is általánossá váljon, és ne csak néhány magányos kutató érezze értelmiségi felelősségének, hogy társadalmi kérdésekkel foglalkozzon.

Nyilván ott merül fel, hogy a piac logikája talán nem magától értetődő és megkérdőjelezhetetlen, ahol nem a piacnak termelik a tudást és a hallgatókat. A humán tudományok nehezen illeszkednek a kapitalizmus logikájához, és talán épp itt az ideje, hogy ezt ne valamiféle gyengeségüknek, hanem jelentőségük alapjának tekintsék. A bölcsészkarok nem tudnak kapitalista tudásgyárakká válni, vagy ha igen, akkor nem bölcsészkarok többé.

Nem azt állítom, hogy minden bölcsész kutatónak emancipatorikus célok által vezérelt baloldali mozgalmárrá kell válnia, pusztán azt, hogy az egyetem struktúrájából és a bölcsész szemléletből adódó antikapitalizmust nem meghaladnunk vagy elfednünk kell, hanem felvállalnunk. A bölcsészeknek nem alkalmazkodniuk kell a piac diktátumaihoz, az egyetemek »átalakulóban lévő« társadalmi funkciójához vagy a bölcsészettudományi kutatások nem bölcsészek által meghatározott prioritásaihoz, hanem meg kell próbálniuk változtatni ezeken a körülményeken.

A humán tudományokra váró legnagyobb kihívás a szembenézés a neoliberális kapitalizmussal, mely ezeket a tudományokat létükben fenyegeti. Az ellenállás sikere még akkor is kétséges, ha széleskörű konszenzus alakulna ki az ügyben, de talán nem is a »sikernek« vagy a bölcsészettudományok relevanciáját elismerő világ utópikus képének kell vezetnie minket, hanem a tudásunk jellegéből adódó elkötelezettségünknek és kötelességérzetünknek.”