Hogy ki a királyunk, az tőlünk függ

„A Nemzeti-éra utolsó éveiben belekényszerült egyfajta szabadságharcosi szerepkörbe, a balliberális oldal megmondóembere lett. Nem korlátozza ez a szabadságát?

Sok skatulyába belekerültem már, de csak akkor szólalok meg, amikor úgy gondolom, hogy van mondanivalóm. Persze, én unom a legjobban, hogy mindig csak én beszélek. Akik eddig dumáltak, azok közül sokan elmentek vagy abbahagyták, mint Schilling Árpád, Gulyás Márton. Mi amolyan udvari bolondok lettünk, akik mondják a magukét.

Kemény véleményt fogalmazott meg a kőszínházak igazgatóiról, amiért nem szólaltak meg a tao megszüntetése ügyében. Miféle kiállást hiányol?

Az összefogást és az erőt. Olyan társadalmi közegben és helyzetben vagyunk, amikor az értelmiségi embereknek kutya kötelességük erőt mutatni, elmondani a véleményüket, segíteni a tisztán látásban, és nem azzal foglalkozni, hogy minél nagyobb békesség és nyugalom legyen körülöttük.

Hogyan látja, rövid távú túlélésre kell berendezkednie a színházi szakmának, mint amilyen az Átrium által meghirdetett mecénás program?

Semmi információ nincs arról, hogy miként pótolják a taóval kiesett pénzeket. Kényszermegoldásnak tartom a mecénás program jellegű kísérleteket, az sem biztos, hogy bejönnek. Mindenki próbál túlélni és kivárni azt az időt, amikor a kulturális kormányzat valamit nyilatkozik, vagy akár kimondja, hogy amelyik színház számára nem tetsző dolgokat csinál, annak nem juttat pénzt. Ez is egy hozzáállás, de még ez sincs kimondva. Bizonytalanságban van tartva az egész szakma. Azt gondolom, hogy ezt a szakmának nem kellett volna hagynia.”