Amikért jó transznak lenni

„Van, akinél a transzneműség a szerelemnek nyitott új utakat:

- Én a barátnőmet köszönhetem a transzneműségemnek. És most nem arra gondolok, hogy ő lányokkal randizik, tehát férfi koromban szóba se jöttem volna neki, hanem arra, hogy ő nem jött volna nekem szóba. Kedvesem ugyanis elég szőrös, sok helyen még férfi-mércével is az, ami nekem annó aligha fért volna be számomra a szexuálisan vonzó/elfogadható keretek közé. A tranzícióm során azonban nagyon sokat tanultam a nőiességről, és amit elméletben korábban is tudtam, az nagyon lényeges gyakorlati tudássá, tapasztalássá vált: hogy nagyon sokféle lehet a női test, és hogy mindegyiknek megvan a maga szépsége. El kellett fogadnom a saját, messze nem tökéletes vagy messze nem tipikus nőiességemet és meg kellett tanulnom szeretni? Mellékes haszonként másokban is megtanultam őszintén értékelni a nem hagyományos nőiességet. Így jutottam el oda, hogy ma vonzónak tartom és kifejezetten és határozottan büszke vagyok a csajomra, akinek a lába szőrösebb, mint az enyém férfi koromban, hiszen egy szépen borotvált barátnője bárkinek lehet, egy olyat találni és kiérdemelni, aki így is hibátlan és szép és kedves és vonzó, már sokkal nagyobb és ritkább teljesítmény.

Végezetül álljon itt egy fiatal, a coming outján nemrég átesett lány beszámolója, akinek a 189 centis magasságával különösen nincs könnyű dolga. 

- Én büszke vagyok a magyar társadalomra. Egerben éltem meg a tranzíciót, ami magyarországi mércén kicsi város, és nem is éppen a nyitottságáról volt híres. Egy éve élek nőként a városban,és soha nem ért semmilyen fizikai, de lelki támadás sem. Véleményem szerint, ha az ember maga felvállalja és azonosul azzal a társadalmi szereppel, amit rá szántak, és amibe vágyott és nem lépi túl a társadalom ingerküszöbét, akkor az égvilágon semmi bántás nem érheti. Egyik jó barátnőm sportbárban dolgozik. Igazi férfias-tökös helyen. Gyakran beugrok hozzá, akár egy bambi erejéig, és mindenki tudja mi van velem, aki nem, az pedig hamar megtudja. Van, hogy kint jól megmondják a magukét egymásnak, de a nagy átlag mind kiköt az asztalnál a kérdéssel; »hát veled mi van?«. És úgy állnak föl az asztaltól, hogy megváltoztattam bennük valamit. A képet, amit a fejében kialakítottak rólam a hatalmasok. Sokan már azonnal védelmezni is kezdenek, ha valaki csak egy rossz szót is mer rólam mondani, természetesen a hátam mögött. És ez nem csak a sportbárra korlátozódik, hanem az életem minden területén. A munkahelyemen, a városban sétálva, vagy külföldön. Kifejezetten hálás vagyok, hogy a támogató barátaim köre napról napra bővül és igazán szeretettnek érezhetem magam. Nő lehetek a nap 24 órájában, aki mindig is voltam, és ezt a környezetem már el is fogadta, úgy is kezelnek. Élvezni tudom minden percét.

Egy átlag magyar díjazza a teljesítményt és rengeteg elismerő szavakat kapok emberektől, akiktől nem is vártam volna. Értékelik azt az erőt és megrendíthetetlen akaratot, amivel megtettem magamért azt, hogy igazán boldog, és a társadalom hasznos tagja lehessek, és nem egy statisztikai adat az öngyilkosok listáján. Mertem beszélni. A családomnak, barátaimnak, a társadalomnak. Először tollal, majd szavakkal. Mertem megélni magam, és elfogadva a játékszabályokat kezet fogtam a társadalom nagy részével. Mertem bármilyen árat fizetni a nagy »átalakulásért«, a kockázatok és veszélyek semmibevétele mellett. Ehhez kell egy bölcs társadalom, aki nem hagyja, hogy bármilyen álpróféta színjátékának elemévé tegye, és nyitott legyen minden kimondott szóra. Ebben nekünk transzszexuálisoknak hatalmas szerepünk és felelősségünk van. Sőt, küldetésünk. Mindnyájunknak el kell mondania minél több embernek, hogy kik vagyunk. Ezáltal válik nyilvánvalóvá, hogy az egészben semmi varázs nincsen. Minden varázs illúziója pedig e társadalmi konszenzus megtörését szolgálja.”