Az európai család tragédiája

„Emmanuel Macron, a frissen megválasztott francia elnök gyermektelen, csakúgy, mint a német kancellár, Angela Merkel.

A brit miniszterelnök, Theresa May gyermektelen, az olasz miniszterelnök, Paolo Gentiloni gyermektelen, Mark Rutte holland, Stefan Löfven svéd, Xavier Bettel luxemburgi miniszterelnököknek, és Nicola Sturgeon skót első miniszternek sincs gyermeke.

Folytathatnánk a sort… Raimonds Vējonis, Lettország elnöke, Dalia Grybauskaitė, Litvánia elnöke és Klaus Werner Iohannis szintén mind gyermektelenek sőt, Jean-Claude Juncker európai bizottsági elnöknek sincs gyermeke.

Egyszerűen fogalmazva, az Európa jövőjéről nagy horderejű döntéseket meghozó vezetők túlnyomó többsége testvér, gyermek, vagy unoka híján kevésbé érzékeny a családokat érintő kérdésekre. Mivel ők nem családban élnek, minden figyelmüket egyetlen, domináns társadalmi egységre fókuszálják, az államra, amelynek engedelmességgel tartoznak.

A népességszám kedvezőtlenül alakul. Az európai őslakosok körében a születési ráta jelenleg 0,2 és 1,1 között van. Az európai lakosság nem reprodukálja magát, és ha minden így marad, akkor el fog tűnni.

A számok zavarba ejtők, ha az öregedő népességet, az alacsony születési rátát és a nagy összegű szociális juttatások kitermelésének problematikáját egyszerre vizsgáljuk. Joggal merül fel a kérdés: mi lesz így Európával?

Mi az oka annak, hogy a család intézménye halott vagy haldoklik Európában, és a Nyugaton?

A nyugati világban a hagyományos családmodell összeomlóban van – bárkit, aki a múlt tradícióit védi (300 ezer év az írásbeliség előtti időktől napjainkig) nevetségessé tesznek és elutasítanak, miközben feladjuk a reményt és kétségbeesve megadjuk magunkat egy családok nélküli jövőnek. Aki a családok mellett szólal fel, aligha talál értő fülekre és a legjobb esetben nosztalgikusnak, legrosszabb esetben azonban retrográdnak tűnik.

Valami súlyosabb forog kockán? Igen, a család intézményének hanyatlása magát a civilizációt ássa alá.

Christopher Dawson oxfordi katolikus történész már az 1930-as A patriarchális család a történelemben című művében leírta, hogy a család intézményének reneszánsz óta tartó hosszú távú hanyatlása egy olyan ponthoz ért, ahonnan már nincs visszaút. Dawson előre látta azt, amit mi most tapasztalunk.

De miért olyan ellenséges a családokkal az államközpontú/globalista politikai kultúra?

Bár a feminista ideológia és a szexuális erkölcsök változása hatással voltak a család intézményének válságára, nem kizárólag ezek tehetők felelőssé. Ennek sokkal mélyebbre nyúlnak a jelenség gyökerei.

A család elvesztette a társadalmi jelentőségét, mert a család fenyegetést jelent az állam számára. A család az élet alapegységeként megelőzte az államot és mindig is ellensúlyozta annak érdekeit.

Ám az elmúlt ötven évben a jóléti állam minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy ezt az egyensúlyt felborítsa. Az állam nem csak tétlen szemlélője, hanem aktív és elsődleges okozója volt a család, mint struktúra kimúlásának: megosztotta a családokat, népszerűsítette a válást, támogatta az abortuszt, kikényszerítette az apanélküliséget és függőségi viszonyokat alakított ki.

Ahogy egy szakértő mondta, »az állam a család urává vált, a család ma az állam szolgája és cselédje«.

Generációról generációra azt látjuk, hogy a családok kizsigerelése egyre nagyobb méreteket ölt. Az atomjaira hullott és alkalmazkodásra kényszerített családnak már a puszta jelenléte is alig kivehető. A gyermekek lázadása teljesen átpolitizálódott, különösen Európában.

A nemzet többé nem az azt alkotó családok összessége, hanem egy centralizált Babilon, amit Brüsszelnek hívunk. Egy egyesített funkcionális állam, amely a többi állam fölé helyezkedett.

G. K. Chesterton jegyezte meg egyszer, hogy a család volt a fék az államhatalom kerekén és, hogy a család meggyengülése a szabadság elvesztéséhez vezet. Ő a kis államban és a plurális elköteleződések rendszerében, illetve e kettő egyensúlyában hitt.

A holland forradalomellenes miniszterelnök, Abraham Kuyper, aki maga is nagycsaládban élt, az előző század fordulóján ezt a szférák szuverenitásának nevezte: a társadalom minden struktúrája – család, gazdaság, iskolák, közösségek és államok – saját területtel rendelkezett, s mind a szuverén Isten alatt egyesült.

Ezen a ponton a vallást relativizálták és teljesen privatizálták, ha ma egyáltalán még gyakorolják a vallást Európában. A kormányzat és az oktatási rendszer úgynevezett bürokratikus elitjei vagy „szakértői” (az új főpapok) határozzák meg az összes szakpolitikát, beleértve azokat is, amelyek a családokra vannak hatással. Tevékenységük eredményeként a család intézménye a kultúrharc áldozatává vált.

A családokat nemcsak támadják, hanem módszeresen fel is számolják. Nézzük meg ismét a számokat! Évtizedekkel ezelőtt két szociológus, Peter Berger és felesége Brigitte megírták a Háború a család elleni című könyvet. Arról írnak benne, hogy »élnek a rettenetes gyanúval, miszerint a szakértők által ajánlott megoldások valójában a probléma részét képezik.«

Más szavakkal kifejezve, mivel képtelenek voltunk felismerni a család közvetítő struktúra mivoltát, megöltük a gyereket. Valójában a polgári család egyebek mellett az egyéniség, a magánélet, a vállalkozás, a takarékosság, a fegyelem és az illem attitűdjeinek – merjük kimondani, erényeinek – forrása, amely erények a nyugati értékek és a modernizáció szinonimái.

Hogyan újítjuk meg a kultúrát ilyen túlzó ellenségeskedéssel szemben?

Nemzéssel.

Az élet szeretete egyet jelent az élet ajándékának felismerésével és sokszorosításával. A hely, ahol ez történik, az a család. Arisztotelész azt tanította, hogy a család reprezentálja a természetet a maga legtisztább megjelenési formájában. Azt mondta, hogy »a család minden emberi társadalom alapeleme, az emberi lények első számú szövetsége.«

Európának ma hátat kell fordítani az államközpontú felfogás bálványának, amely megöli a családot, és végre bölcsebb normákat kellene követnünk. A vezetőknek ismét a család mellett kellene kiállni még mielőtt túl késő nem lesz, és mindent elveszítünk.

Miközben Amerikát ugyanezek az erők sújtják, még nem adta meg magát teljesen. A születési rátája hosszú történelme során most a legalacsonyabb, csupán 59 születés jut 1000 nőre. De amíg Európát megfojtották, addig Amerikát csak nagymértékben hátráltatják, és rossz irányba vezetik. Amerikának nem lenne szabad Európát másolni.

Úgy tűnik, hogy a reprodukció többé nem népszerű. Az emberek várnak a gyermekvállalással, vagy le is mondanak róla annak érdekében, hogy a karrierjüket építhessék, emellett pedig a gyermeknevelés növekvő költségei is eltántorítják őket a gyermekvállalástól. Néhányuk nem bízik a jövőben, míg mások jobban hisznek a bolygóban, vagy a környezetükben, mint az emberi fajban.

A gyermekek felnevelésének és a generációkon átívelő család felépítésének felelőssége elillanóban van, mivel egyre kevesebben vannak azok, akik vállalnák ezt.

A XVII. században Jean Bodin, a politikai gazdaságtan egyik nagy alakja úgy érvelt, hogy »az egyetlen vagyon maga az ember«. A logika azt sugallja, hogy a nemzeteknek, főleg Európában, sőt valójában magának a civilizációnak a leginkább arra van szüksége, hogy benépesítsék őket.

Családok nélkül, ontológiailag és fizikailag is, ahogy a latin mondja, ut cedant in nihilum, azaz megszűnhetünk létezni.”