„Van egy nővérem és egy bátyám. A nővéremet azért vették el, mert anyánk hajléktalan volt. De hatévesen kivette az intézetből, leérettségiztette, tehát világos volt, hogy nem akarta elhagyni ezt a kislányt. Talán a legkegyetlenebb aspektus, amiről beszélni kell, hogy nincsenek szociális bérlakások, és semmiféle komoly intézkedés nem történik. Pedig abból a költségvetésből, amiből pártunk és kormányunk gazdálkodik, ezt a helyzetet elég gyorsan lehetne rendezni. Nem csillagászati összegről van szó. Úgy képzelem a hajléktalanságot, a szegénységet, mint az árvizet. Az árvíz során nyilván a legfontosabb az emberi élet, tehát olyankor oda kell menni gumicsónakkal, le kell szedni az embereket a kéményekről, és meg kell menteni őket. De ez nem elég! Gátakat is kell építeni! Ha a folyó kiöntött az idén, akkor kiönthet jövőre is.
A sok drága civil ember, aki az ellátórendszerben dolgozik, a gumicsónakban van. De a gátépítéshez állami beavatkozás kell. Ahhoz, hogy ez a dolog jövőre ne így legyen, invesztálni kell, ami preferenciák kérdése, és csak a politikusok tehetik meg.
Számomra az a legelkeserítőbb, hogy ha a gyermekvédelemtől kimennek környezettanulmányt készíteni, és azt írják, hogy penészes a lakás, kevés az egy főre jutó négyzetméter, díjhátralékuk van, elveszik a gyereket. Aki aztán természetesen az intézetben majd sokkal többe kerül, mintha akkor ott valaki egy célzott programmal segítene. De nem. Nemcsak árt magának ez a társadalom, hanem buta is; gazdaságilag sem jövedelmező ez a fajta kegyetlenség.
(...)
Az egyik »drogom« például az volt, elég hosszú ideig, hogy – mondjuk, havonta egyszer, éjszaka – felmásztam egy nagyon magas gyárkéményre. Tériszonyom van, nem tudok kimenni egy erkélyre, de ezt valahogy kikényszerítettem magamból.