Döbbenten olvastam Trombitás Kristóf cikkét, amelyben a lengyel függetlenség visszaszerzésének 100. évfordulója alkalmából a lengyelekkel szemben egy meglehetősen ellenséges véleményt fogalmazott meg. Állítása szerint: „gyakorlatilag teljesen hazug premisszán nyugszik a lengyel–magyar borivós mantra és a többi berögzülés”. Tehát azt mondja, hogy a „Lengyel, magyar két jó barát” kezdetű versike egy kitaláció, ami mindössze egy mítosz.
Történészként és a magyar–lengyel kapcsolatok kutatójaként, valamint a magyar–lengyel barátság elkötelezett híveként itt szeretném felhívni néhány fontos tényre a szerző és az olvasók figyelmét.
1) A „Lengyel, magyar két jó barát együtt harcol, s issza borát” sorok nem utólagosan költött vers. Jelenlegi ismereteink szerint e vers az 1772 utáni években született a Magyar Királyság területén a hozzánk menekült és befogadott oroszellenes lengyel hazafiak és a velük együtt élő magyarok körében. 1772-ben került sor Lengyelország első megcsonkítására, amikor a cári Oroszország, Poroszország és a Habsburg Birodalom lecsippentett egy-egy részt az országból. Ekkor az oroszellenes felkelést előkészítő lengyelek (bari konföderáció) Eperjesen és Szepesség környékén találtak menedéket. Mi több, Eperjesen működött a bari konföderáció Főtanácsa, amely 66 hasonló oroszellenes konföderációt foglalt magába.
A Magyar Királyság tehát befogadta azokat a lengyel hazafiakat, akik arra szövetkeztek, hogy visszaszerezzék országuk szuverenitását.
Tették a magyarok mindezt annak ellenére, hogy maguk is a Habsburgok alattvalói voltak.
2) Lengyelországot három szomszédja (Poroszország, a Habsburg Birodalom és a cári Oroszország) 1772-ben, 1793-ban, majd 1795-ben – három részletben – teljes mértékben felosztotta egymás között. Az ország 123 évre teljes mértékben eltűnt Európa térképéről. 1807-ben Napóleon sikerei alatt ugyan egy pillanatra létrejött egy lengyel államalakulat Varsói Nagyhercegség néven, de veresége után, 1815-ben a bécsi kongresszuson újra megerősítették Lengyelország nemlétét, immár Európa összes állama. Az első felosztástól az első világháború végéig a lengyelek számos felkelést és szabadságharcot indítottak függetlenségük visszaszerzése érdekében, tehát nem passzívan viselték sorsukat, hanem igenis megharcoltak hazájukért.