Rosszabbul élnek, mint egy éve: elégedetlenek Donald Tusk balliberális kormányával Lengyelországban
Nem jött be a kormányváltás a lengyeleknek.
A magyar–lengyel barátság nem mítosz, hanem Európa történelmének egyik legcsodálatosabb fejezete.
Döbbenten olvastam Trombitás Kristóf cikkét, amelyben a lengyel függetlenség visszaszerzésének 100. évfordulója alkalmából a lengyelekkel szemben egy meglehetősen ellenséges véleményt fogalmazott meg. Állítása szerint: „gyakorlatilag teljesen hazug premisszán nyugszik a lengyel–magyar borivós mantra és a többi berögzülés”. Tehát azt mondja, hogy a „Lengyel, magyar két jó barát” kezdetű versike egy kitaláció, ami mindössze egy mítosz.
Történészként és a magyar–lengyel kapcsolatok kutatójaként, valamint a magyar–lengyel barátság elkötelezett híveként itt szeretném felhívni néhány fontos tényre a szerző és az olvasók figyelmét.
1) A „Lengyel, magyar két jó barát együtt harcol, s issza borát” sorok nem utólagosan költött vers. Jelenlegi ismereteink szerint e vers az 1772 utáni években született a Magyar Királyság területén a hozzánk menekült és befogadott oroszellenes lengyel hazafiak és a velük együtt élő magyarok körében. 1772-ben került sor Lengyelország első megcsonkítására, amikor a cári Oroszország, Poroszország és a Habsburg Birodalom lecsippentett egy-egy részt az országból. Ekkor az oroszellenes felkelést előkészítő lengyelek (bari konföderáció) Eperjesen és Szepesség környékén találtak menedéket. Mi több, Eperjesen működött a bari konföderáció Főtanácsa, amely 66 hasonló oroszellenes konföderációt foglalt magába.
Tették a magyarok mindezt annak ellenére, hogy maguk is a Habsburgok alattvalói voltak.
2) Lengyelországot három szomszédja (Poroszország, a Habsburg Birodalom és a cári Oroszország) 1772-ben, 1793-ban, majd 1795-ben – három részletben – teljes mértékben felosztotta egymás között. Az ország 123 évre teljes mértékben eltűnt Európa térképéről. 1807-ben Napóleon sikerei alatt ugyan egy pillanatra létrejött egy lengyel államalakulat Varsói Nagyhercegség néven, de veresége után, 1815-ben a bécsi kongresszuson újra megerősítették Lengyelország nemlétét, immár Európa összes állama. Az első felosztástól az első világháború végéig a lengyelek számos felkelést és szabadságharcot indítottak függetlenségük visszaszerzése érdekében, tehát nem passzívan viselték sorsukat, hanem igenis megharcoltak hazájukért.
3) A lengyel felkelések közös jellemzője, hogy Európa hatalmai csendben nézték az eseményeket, nem segítettek a lengyeleknek, sőt általában az oroszok kegyeit keresték. Nem szólaltak fel akkor sem, amikor a levert felkelések után a lengyel hazafiakat Szibériába száműzték vagy rabtáborokba küldték. Az olasz függetlenségi mozgalom mellett egyedül a magyar politikai elit és értelmiség állt ki a lengyelek mellett konzekvensen mindvégig. Ebben az időszakban a lengyel függetlenség mellett kiállt Kossuth Lajos, Kölcsey Ferenc, Deák Ferenc, Horváth Mihály, Balogh János, Wesselényi Miklós báró, Beöthy Ödön és a pozsonyi magyar joghallgatók is. Az 1830-as felkelés leverése után harmincnyolc (!) magyar vármegye lépett fel a lengyel függetlenség ügyében. A magyar vármegyék állásfoglalásának híre mély visszhangot keltett Varsóban és 1831 nyarán az emigrációban működő lengyel kormány magyar nyelvű köszönő levelet írt.
4) A lengyelek nem csak levelet írtak, hanem
Az 1848/49-es magyar szabadságharcban közel 4000 (!) lengyel önkéntes katona harcolt a magyar oldalon. Józef Bem tábornok érkezése is nagyon fontos volt Kossuthék számára. Trombitás állításával ellentétben, Bem kora egyik legjobb hadvezére volt, nem csupán jó stratéga, hanem számos találmány is fűződött a nevéhez. Természetes – senki soha nem vitatta –, hogy a lengyelek azért is jöttek harcolni, mert remélték a lengyel függetlenség megteremtésének lehetőségét, de miért kellene ezért negatívan megítélni tettüket? Sokan haltak hősi halált és néhányukat a vereség után Haynauék küldték a bitófára. Az alig 24 éves Mieczysław Woroniecki herceget csak azért végezték ki, mert szimbolikusan is „fel kellett akasztaniuk” a magyar–lengyel barátságot! Ha a Habsburgok ilyen komolyan vették, akkor 2018-ban milyen alapon véli Trombitás Kristóf mindezt mítosznak?
5) A magyarok soha nem felejtették el a lengyel segítséget. Az 1863-as lengyel felkelés hírére több mint 400 magyar önkéntes kelt át a határon, hogy csatlakozzon az oroszok ellen küzdő lengyel hazafiakhoz. A magyar huszárok Esterházy Albert „Ottó” vezetése alatt részt vettek az egyik legvéresebb, de végül győztes ütközetben Mełchów mellett, és ott voltak a Panasówka melletti csatában is az ott hősi halált halt Nyáry Eduard őrnagy vezetésével. E hely ma is az 1863-as felkelés központi emlékhelye, ahol magyar és lengyel nyelvű tábla őrzi a lengyel szabadságért harcoló magyarok emlékét. A felkelés leverése után sem szűnt meg a magyar–lengyel barátság. Az 1880-ban kiéleződő orosz–török konfliktus (ún. Keleti válság) idején megismétlődött a magyar vármegyei mozgalom. A magyar politikai elit követelte az uralkodótól, hogy a válság megoldása a lengyel függetlenség helyreállítással végződjön.
6) A lengyelbarát magyarok (pl. Báró Nyáry Albert, Miklósi Ferdinánd Leó) mindent megtettek a lengyel függetlenség megteremtése érdekében az első világháború kirobbanásának pillanatától. 1915-ben toborzóirodát nyitottak Budapesten, hogy magyar önkéntesek harcolhassanak Józef Piłsudski és Józef Haller nevével fémjelzett Lengyel Légiókban. Közel 600 magyar jutott így ki a frontra. Budapesten kórházat is nyitottak a sebesült lengyel légiósok részére. Kezdeményezésükre újra vármegyei mozgalom indult, több mint 30 megye fordult felirattal a Képviselőházhoz, hogy a várható béketárgyalásokon a magyar delegáció járjon közbe a lengyel függetlenség érdekében. E mozgalomnak köszönhetően ifj. gróf Andrássy Gyula vezetésével
Tisza István rövidlátása miatt azonban ezt a kormány elutasította. Nem arról volt szó, hogy a magyar kormány gyenge volt e kérdésben, hanem arról, hogy egyszerűen nem ismerte fel a lengyel függetlenségben rejlő előnyöket Magyarország számára, így nem is állt az ügy élére.
7) A nemzetek önrendelkezési joga ma már általános elismert, bár ma sem mindig tiszteletben tartott alapjog. A Woodrow Wilson amerikai elnöknek tulajdonított elv azonban Magyarországon már jóval korábban megszületett. Beöthy Ödön Bihar vármegyei követ majdnem egy évszázaddal korábban hangoztatta azt a pozsonyi magyar országgyűlésen: „van-e, volt-e Miklós cárnak joga, meghódítván Lengyelországot, annak alkotmányát eltörleni, azt függetlenségétől megfosztani és örökös tartományaival egyesíteni? Ha az ilyen felkelések megzabolázása, lecsendesítése minden fejedelemnek hatalmat adna elnyomásra, úgy nagy része a most virágzó és szabadságban élő nemzeteknek rég kitöröltetett volna a konstitúcióval bíró nemzetek sorából. Az elnyomók csak egy csekélységben hibáztak, hogy tudniillik meg nem kérdezték azokat, kikről rendelkeztek, hogy vajon fog-e tetszeni vagy sem”. Szintén Wilsonhoz kötik a független lengyel állam megteremtésének követelését. Csakhogy a valóság az, hogy a magyar Képviselőházban az akkor még ellenzéki gróf Batthyány Tivadar 1916-ban követelte a független lengyel állam létrehozását!
8) Az első világháború végén mindhárom megszálló hatalom vereséget szenvedett, így 1918. november 11-én újra létrejöhetett a lengyel állam. Önmagában ez azonban nem sokat jelentett, hiszen senkit nem érdekelt, hogy milyen határai lesznek ennek az országnak. A lengyeleknek tehát minden oldalon meg kellett vívniuk a saját harcaikat.
Trombitás Kristóf sérelmezi, hogy „1918. november 6-án, amikor az első lengyel csapatok megjelennek a Felvidéken és elfoglalják Jablonka környékét, még híre-hamva sincs a király lemondásának se”. Sajnos elfelejti a szerző, hogy október 28-án proklamálták Csehszlovákia létrejöttét. A lengyelek és a magyarok közösen akarták úgy, hogy Árva és Szepes vármegye lengyel többségű területei Lengyelországhoz és ne Csehszlovákiához tartozzon, ezért vonultak be a lengyel egységek e területekre. Szerzőnk valószínűleg nem hallott Divéky Adorjánról, aki podwilki birtokosként és akkor már magyar diplomatakánt a párizsi békekonferencián több beadványban bizonyította, hogy e területeknek Lengyelországhoz kell tartozniuk. Egyébként e területek nem a trianoni szerződésben kerültek a lengyelekhez, hanem utána egy ún. Nagyköveti Konferencia döntésének értelmében. A lengyelek tehát nem vágták le szerzőnk egyik kisujját sem.
9) A magyar kormányok 1918 végétől fegyverrel is segítették a harcoló lengyeleket. Azt Varga Endre kutatásaiból tudjuk, hogy 1919 januárjától a Tanácsköztársaság megalakulásáig több fegyver- és lőszerszállítmányt kaptak a lengyelek a magyaroktól. Az utolsó tartalmazta a Mackensen-hadsereg Magyarországon történő leszereléséből adódó és használható fegyvert, lőszert utolsó szállítmányát, és lengyel kormány által Csepelen megrendelt hadianyagot. Ezeket főleg az ukránok ellen hasznosította a lengyel hadsereg. Itt kell megemlíteni azt a történelmi tényt is, hogy a magyar kormány 1920 augusztusában direkt a lengyelek számára, a csepeli Weiss Manfréd Művekben legyártatott 80 vagonnyi fegyvert és lőszert juttatott el a frontra. Az utolsó pillanatban kiosztott muníció hozzá járult ahhoz, hogy 1920. augusztus 15-én Varsó mellett Piłsudskiék megfordították a bolsevikokkal folytatott háború menetét. Ez volt a „Visztulai csoda”, ami a magyar fegyverek nélkül nem történt volna meg. Tegyünk ehhez még két adalékot: egyfelől a csehszlovák vezetők (Beneš és Masaryk) oroszbarátként a lengyelek vereségére játszottak, ezért sokáig nem engedték át a szállítmányokat; másfelől már a trianoni szerződés aláírása után vagyunk, ami tiltotta a magyarok számára a fegyvergyártást és annak exportját is. Ha felteszem a kérdést, hogy
10) Szerencsére a magyar politikai elit és az értelmiség mindig függetlenségpárti volt a 19. században. Ebből fakadóan a magyar és a lengyel nemzet ugyanazért a célért küzdött. Ekkora született a „Lengyel, magyar két jó barát, együtt harcol s issza borát”, valamint a „mi és a ti szabadságotokért” mondás. A magyar nemzet mindig a lengyel mellett állt, harcolt, ha kellett, s osztozott a lengyelek gyászában, ha úgy alakultak az események. A lengyelek pedig jelentős segítséget nyújtottak nekünk az 1948/49-es szabadságharcunkban. Talán kevesen tudják, hogy Vörösmarty Mihálynak nem látomása volt, és nem a „herderi jóslatot” fogalmazta meg, amikor Szózatot írta, hanem a levert 1830-as lengyel felkelést örökítette meg a magyarok második számú himnuszában, amikor így írt: „S a sírt, hol nemzet süllyed el, Népek veszik körül, S az ember millióinak, Szemében gyászkönny ül”.
Van-e még két ilyen nemzet Európában, amelyet sem nyelvi, sem genetikai rokonság nem köti össze és ilyen baráti szálak kötik össze? A magyar–lengyel barátság létét még a megszállók sem vonták soha kétségbe az elmúlt 250 évben, de ugyanúgy üldözte az együttműködőket Metternich és Haynau, ahogy később Hitler és Sztálin.
A magyar–lengyel függetlenségpárti hagyomány szerencsére ma már egyre jobban beépül a két nemzet történelmi tudatába. Az ilyen véleménycikkek azonban arra figyelmeztetnek, hogy még mindig nem dőlhetünk hátra. Nap mint nap tennünk kell azért, hogy közös történelmünk lapjai mindenki előtt ismertté váljanak, hiszen a magyar–lengyel barátság nem mítosz, nem üres frázis, hanem Európa történelmének legszebb fejezete. S mint a fentiekből látszik, nekünk, magyaroknak igazán van mit ünnepelnünk a lengyel függetlenség napján, hiszen annak kivívásában a magyarság elévülhetetlen érdemeket szerzett.
A szerző történész, polonista, az MTA BTK TTI tudományos munkatársa