Biztos az az évezredes lengyel-magyar barátság?

2018. november 19. 14:42

Trombitás Kristóf
Mandiner

Semmi gond sincs a jelenkori lengyel-magyar barátsággal. De a történelmünk során egymás ellen is sokat harcoltunk.

A minap jutott eszembe, miközben a lengyelek függetlenségi ünnepét kísérő, jobbára kritikátlanul lelkes tudósításokat figyeltem, hogy mennyire sokan elfeledkeznek arról az egyszerű tényről, miszerint ők abban a leosztásban lettek nagyok, amiben mi kicsik – és a történelem folyamán nem légüres térben, egymástól elválasztva zajlanak az események. Azt is nehezen tudom megérteni, hogy a nagy barátság jegyében mit is kerestek lengyel katonák magyar vármegyékben 1918-ban, ugyanúgy dézsmálva a nemzetet, mint a kisantant államai, de ne vágjunk ennyire az események elébe.

És hadd bocsássam előre, hogy a világon semmi gond sincs a jelenkori lengyel barátsággal. Hasonló a vezetői garnitúra, a gondolkodásmód, és pár meglévő, egyébként elég súlyos nézetkülönbséget kivéve nagyszerűen fel lehet lépni az EU központosító törekvései ellen is. 2018-ban egy minden eddiginél erősebb magyar-lengyel szövetség csak pozitívumokat hozhat mindkét államnak.

De ne felejtsük el: egyrészt

Közép-Európa államaira, dacára a visegrádi megállapodás szép hagyományának, soha nem volt jellemző a barátságos együttműködés,

másrészt egy gyakorlatilag teljesen hazug premisszán nyugszik a lengyel-magyar borivós mantra és a többi berögzülés.

Mondhatnánk úgy is, hogy pont úgy számít hagyományosnak a lengyel-magyar barátság, mint legkésőbb 1945 óta egy csomó történelmi és politikai tévképzet, amit addig egyáltalán nem úgy hittek – csak aztán nagyon komoly erővel dolgoztak azon, hogy „akkortól fogva minden másképp volt”, akár évszázadokkal korábban is. Ahogy persze az is szerepet játszott benne, hogy a nacionalizmus megszületésekor és a nemzetállamok kialakulásának időszakában – amikor már nagyon az újkorban járunk, messze az állítólagosan szintén barátsággal telt középkortól – valóban jó volt a két nép kapcsolata, de élhetünk a gyanúval, hogy erre építettek fel egy valójában soha nem létező véd- és dacszövetséget.

Mire alapozom ezt?

A közepébe vágva idézzünk fel egy nagyon is fájdalmas epizódot. A lengyelek ugyanis nem csak elfogadták a Trianonban nekik juttatott területeket, hanem már 1918-ban betörtek Árva vármegyébe. A barátságról nekem más elképzeléseim vannak, és ezen a téren az sem változtat, hogy „keveset” vettek el. A barátom rablása kis értékben is jobban fáj, mint egy idegen nagy értékű bűncselekménye ellenem.

Egyes közkeletű vélekedésekkel szemben szó sem volt arról, hogy a magyar állam széthullásából akartak részesedni – nem mintha a hullarablás elfogadható magyarázat lenne. 1918. november 6-án, amikor az első lengyel csapatok megjelennek a Felvidéken és elfoglalják Jablonka környékét, még híre-hamva sincs a király lemondásának sem. Végül 1918-1919 fordulójáig 589 négyzetkilométert szálltak meg Árva és Szepes vármegyékből. Ez kevés a csehekhez vagy a románokhoz képest? Az, de történelmi barátnak azt sem fogom tartani, aki a kisujjamat vágja le. Egyébként a közkeletű vélekedéssel szemben a lengyelek aláírták Trianont is. Az más kérdés, hogy a Szejm nem ratifikálta, de ettől még aláírták.

Nyugodtan tekinthetünk a történelem mélyére is.

Vitéz Boleszláv szinte az államalapítással egy időben támadja meg a Felvidéket

és egészen addig garázdálkodik ott, amíg István ki nem veri a lengyeleket. Itthon mi erről nem nagyon tudunk, de ahogy a csehek és szlovákok rögeszméje Nagymorávia és az abba beletartozó Pannónia, addig azt se felejtsük el, hogy a jelenlegi lengyel történelemtudomány is úgy tárgyalja Felvidék helyzetét, mint ami akkor szervesen Lengyelországhoz tartozott! És nota bene, ez elég elterjedt feltevés Nyugat-Európában is.

Nagy Lajos királyságát szintén a barátságot bizonyítandó szokták említeni. Igen ám, de egy ilyen időszakos perszonálunióban a világon semmilyen különlegesség nem volt, Nagy Lajos királyságának lengyel fogadtatásáról pedig jó képet mutat, hogy egy konfliktus nyomán igyekeztek az összes magyart felkoncolni Krakkóban. Hunyadi Mátyás egyik – ha nem a legnagyobb – régióbeli ellenségének IV. Kázmér bizonyult. II. Rákóczi György lengyelországi hadjárata után pedig a lengyelek úgy égették fel a jellemzően akkor még magyarlakta Bereg, Ugocsa és Ung vármegyéket, ami a töröknek is becsületére vált volna – egyben a népességfogyáshoz is hasonlóan járultak hozzá ezzel az akcióval.

A történelem folyamán számtalan alkalommal viseltek hadat ellenünk, időnként önmagukban, időnként pedig más hadseregekben szerepet vállalva.

Szokták mondani, hogy 1848/1849 is összeköt bennünket, de a magyarok oldalán ugyanúgy harcoltak németek, csehek vagy szlovákok is, őket mégsem emeljük ki a sokaságból, csak a lengyeleket. És miért? Bem vagy Dembinszky miatt? Ahogy egyre nyíltabban lehet beszélni bizonyos témákról, bizony az is kiderül, hogy finoman szólva egyikük sem volt egy hadvezéri talentum, olyan sokat senki sem köszönhet nekik. És fogalmazzunk úgy, hogy

a 19. században a lengyelek szívesen mentek balhézni bárhova Európában, sok szerepe ebben a magyarságnak nem volt.

Gyakorlatilag két darab, megfellebbezhetetlenül pozitív, mindkét nép kollektív emlékezetében élő eseményt tudunk felsorolni: Báthory István uralkodását és 1939-ben a lengyel menekültek befogadását. Ezek kétségkívül szép dolgok, de fel lehet húzni ilyen gyenge lábakon álló talapzatra egy ezer éves barátságot? Erősen kétlem.

És minden felsorolt esemény felett ott áll az a majdnem 600 négyzetkilométer, amit tetszik vagy sem, de a lengyelek raboltak el tőlünk. Többek között ezt is ünnepelték, és még egyszer mondom, mi ehhez csatlakoztunk. Márpedig ahogy a románok december elsejei vircsaftjával nincs dolgunk, úgy ezzel se. Ugyan a barátságra való tekintettel ezt persze nem kell az arcukba vágni, de csendben is lehet maradni, ha nem akarjuk feltétlenül az igazsággal megbántani a harcostársunkat.

Szeretném még egyszer leszögezni: napjaink barátkozása mindenképpen jó dolog, csak előnyünk származhat belőle, maradjon is meg sokáig ez a vonal. Ettől még ne gyártsunk magunknak fantazmagóriákat és feleslegesen se tartsunk ilyeneket életben, még akkor sem, ha egyébként átívelnek a generációkon.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/138872