Idézőjelek

„Ugyan Veszprémy László Bernát azzal kezdi cikkét, hogy történészként igazságot tesz a kérdésben, de valamiért az igazság kiszolgáltatása után mégis érdeklődésre számot tartónak mondja a Politikatörténeti Alapítvány (!) és az én „nyilván rövidesen megjelenő” reakciómat. Nem igazán tudom, hogy ki érdeklődne a reakcióm iránt az ítélet után, különösen miután a két szöveg, amire reagálni kellene sok mindenre késztet, válaszra kevésbé.

 

Czopf Áron – Veszprémy szerint – „recenziója” legfeljebb egy publicisztikai kirohanás, hiányzik belőle a munka (ami Veszprémy szerint „botránykönyv”, bár eleddig csak kollégája, Czopf, akit valamiért történésznek nevez, noha történészi munkásságnak esetében, Veszprémyvel ellentétben semmilyen nyoma nincs, találta botrányosnak) átfogó ismertetése és legalább a fő téziseinek felvázolása. (Hiszen már most előre bocsáthatom: mint az olvasó látni fogja, bőven van szó benne a Tanácsköztársaság idején elkövetett erőszakról, ráadásul a Veszprémy által történészi konszenzusnak nevezett felfogásban.)

 

Ehelyett olvashatunk kiragadott idézeteket. Ezek néha maguk sem igazolják Czopf felháborodását, de ha a teljes vonatkozó szövegrészt idézné, akkor az is kiderülne, hogy Czopf konkrétan hazudik a szerző(k) szándékait illetően. Szegény Emily Gioelli esetében (akiről november 20-ra legalább a cikk első változatában szereplő Soros-egyetemi végzettség lekopott és CEU-ra változott, anélkül hogy jeleznék ezt a változtatást, a történeti és főként a történész szerzői hitelesség nagyobb dicsőségére), például ezt idézi Czopf:

 

Külön elképesztő, hogy a kötet egy másik szerzője, a CEU-s Emily Gioielli azon elmélkedik, mennyire nehéz megítélni, hogy a Tanácsköztársaságban a nők elleni erőszak „mennyiben szólt a nőknek és a nők ellen, és mennyiben irányult az osztályellenségre.”

ebből a bekezdésből

 

Az összeomlás után gyűjtött vallomások és feljelentések jelzik, hogy sok nő, főként középosztályi családokból, ahol a férfi családfő távol volt, a vörös gárda (Budapesten) vagy akár a forradalom által új helyzetbe juttatott szolgák, háztartási alkalmazottak részéről is fenyegetésnek volt kitéve. Nem hallgatható el, hogy milyen sérülékenyek voltak ezek a nők nemük, osztályhelyzetük és családi állapotuk okán, de nehéz megítélni, hogy az erőszak mennyiben szólt a nőknek és a nők ellen, és mennyiben irányult az osztályellenségre.

 

Amiből az is látható, hogy Czopf felháborodása nem irányulhat az erőszak jelenségének tagadására (fenyegetésnek volt kitéve, nem hallgatható el milyen sérülékenyek voltak). Ha tehát jól értem, Czopf azt kifogásolja, hogy a szerző az erőszak motivációját, illetve az elkövetők általi igazolását is megemlíti. (Mennyiben irányult az osztályellenségre – amihez szorosan kapcsolódik az elkövetők és áldozatok társadalmi helyzetének szisztematikus különbsége.) Nem derül ki mit is várna el Czopf, talán azt, hogy az erőszaktevőt tekintsük egyszerűen megvadult állatnak? Bizonyos szempontból ez lenne maga a relativizálás, hiszen Czopfnak ezzel sikerülne pusztán a – társadalmilag leginkább csak korlátozható, de nem megváltoztatható – biológiai tényezőkre redukálnia a nők elleni erőszakot, szinte már természetesnek bemutatnia.

A szelektív idézés a „vörös terror” kapcsán azzal kezdődik, hogy Csunderlik Szamuely-portréját úgy állítja be, mintha az az erőszakról szólna. Mindez csak azért szerencsétlen, mert a Kérdések és válaszok 1918-1919-ről kötet a 73-75. oldalán Hajdu Tibor tollából külön fejezet/szócikk foglalkozik azzal, beszélhetünk-e „vörös terrorról” a Tanácsköztársaság idején. (Amiből az is következik, hogy szó sincs a Veszprémy által gondosan meghatározott relativizálásról, Csunderlik nem helyezi oda nem illő kontextusba az erőszakot, az ő feladata Szamuelyről írni, Hajdu Tiboré pedig az erőszakról – külön és önmagéban.)

 

Hajdu szócikke hivatott felvázolni (két oldalban ennél többet nem tehet) a Tanácsköztársaság idején lezajlott erőszakos repressziót általánosságban, minden egyéb – így a Szamuelyre vonatkozó szócikk is – egy másik történeti kérdést ismertet. Azonban sem Veszprémy, sem Czopf nem ismertetik legalább Hajdu a szócikknek a fő állításait. Czopf ugyan úgy tesz, mintha, de például azt sem említi, hogy Hajdu szócikke szerint fehérterrorról csak akkor beszélhetünk, ha a bebörtönzötteket, internáltakat is ide számítjuk, a halottak száma erre nem szolgáltat alapot. Vagyis éppen azt olvashatta a könyvben, amit valamiért mégis, jó szentenciózusan ráolvas Hajdu Tiborra: mit szólna ha jobboldali kollégái az ellenforradalmat „relativizálnák”. (Ennyit egyébként arról, hogy Czopf, mint Veszprémy állítja, nem is ír a fehérterroról.) Veszprémy pedig azt implikálja, hogy Hajdu nem ismerné el az atrocitások tömeges jellegét miközben gondosan ismerteti Váry Albert – idézem – „eléggé precíz” adatait. Sőt Szamuelyt is radikálisnak tekinti a terrorhoz való viszonyát illetően.

 

Hajdu egyszerűen a saját korának egyidejű tömeges terrorjelenségeivel veti össze a „vörös terrort”, illetve beilleszti a háború, összeomlás és a forradalom erőszaktörténetébe. Hogy ezt az erőszak relativizálásának szándékával teszi-e? Tessék elolvasni a vonatkozó részeket, és nem csak a tendenciózus idézeteket.

 

Sajnos, és ez megint csak sajnálatos, Veszprémy sem mindig idézi azt, amire állítása szerint reagál, pedig ez talán annál is fontosabb lenne, mivel Czopf (nyilván tudományos) „recenziójára” adott (ezek szerint nyilván megint csak tudományos igényű) „válasznak” minősíti Csunderlik Facebook posztját, amelyik mindössze 1379 leütés és nem egyéb, mint emocionális reakció, távol attól a szándéktól, hogy ilyen keretben érvelő módon vitatkozzon. (Van ilyen, vélhetően a legtöbben találkoztunk már hasonlóval, amikor valamelyik barátunkhoz, családtagunkhoz fordultunk és széttártuk a kezünk: „látod, ez hülye, nincs mit tenni, most nem fogok itt hosszasan válaszolni, amikor az alapokkal sincs tisztában”.) Pedig ebben az esetben az idézés nem lenne haszontalan, hiszen legalább azt láthatná az olvasó, hogy Csunderlik Péter nem általános történészi feladatként fogalmazza meg a Veszprémy által kifogásolt részeket. Hasonlítsuk csak össze Veszprémy parafrázisát:

 

Egyrészt [Csunderlik] azt írja, hogy a „kutató-oktató” feladata nem az áldozatok számának közlése (?), hanem a kérdések feltevése az elkövetők jellemével kapcsoltban.

 

és az eredetit

 

én tényleg elismerem, hogy a történész feladatát nem abban látom, hogy felháborodjon és felháborítsa az olvasót, hogy "590 áldozat, az istenért!" (mert ez esetben nem kutató-oktató, hanem a "Született gyilkosok" meg nem írt történészkaraktere lennék), hanem hogy rákérdezzek: mennyiben lehet államilag szervezett és működtetett "vörös terrorról" beszélni, amikor Cserny Lenin-fiú-különítményét maguk Kun Béláék számolják fel néhány hét után, miután államként működnek az államban, hogy a "vörös terror" áldozata-e az, akit betörés közben lőnek le a vörösőrök (a rendőrök), mert az 590 áldozatba őket is beleszámították 1919 után, hogy a forradalmi erőszak okai a Vörös Újság cikkei voltak-e, vagy a világháború "brutalizáló" hatása, és ha Szamuely tényleg egy őrjöngő állat volt (ahogy 1919 után ábrázolták), akkor miért bízták rá a proletárgyermekek balatoni üdültetésének megszervezését (amelyről 1919 után nem emlékeztek meg)?

 

Mi az, ami nem szerepel Csunderlik szövegében, Veszprémy azonban beleteszi? Mindenekelőtt az áldozatok számnak közlése. Csunderlik nem ezt veti el (a kötet is közli az említett 590 fős adatot, Csunderlik reakciója is), hanem azt, hogy a történész feladata az ezen való felháborodás és felháborítás lenne, vagyis az, amit sokan a megértés helyett a puszta érzelmekkel azonosítanak.

 

Szerencsésebb lenne a vita részeként talán Csunderlik felvetett alternatív történeti kérdéseit sorra venni, akár arra is rákérdezni, hogy ezek közelebb vihetnek-e a megértéshez (vagy éppen arra is, hogy a megértést szinte mér fetisizáló felfogás elfogadható-e) még ha nem igen lehetne azt állítani (és némelyek vonatkozásában maga Veszprémy ismeri ezt el), hogy Csunderlik kérdései ne lennének mások által, más összefüggésben szintén vizsgált kérdések – az erőszak kapcsán is. Veszprémy persze érvelhetne azzal, hogy ez a morális felelősség elvetése, amiről maga is ír a cikkében. Csakhogy ehhez előbb mégis csak kellene találni olyan kijelentést Csunderliktől, vagy a kötetből, amelyik a valódi (és nem csak propaganda által kitalált) áldozatokkal szemben tiszteletlen, kisebbíti a tragédiájuk, netalán tagadja az állami erőszak létét. (Éppen ezért Veszprémy eszmefuttatásai arról, hogy terror lehet állam nélkül is, udvariasan szólva, nyitott kapukat döngetnek.)

 

A legnagyobb probléma azonban az, hogy sem Czopf, sem Veszprémy nem említi (bár nyilván rájöttek a kötetet olvasván), hogy Csunderlik szócikkei a Tanácsköztársaságról annak leverése után kibontakozott propaganda állításait veszik alapul és ezek értékeléséből, többnyire persze cáfolatából indulnak ki. Ez, nem kis részben a figyelemfelkeltés érdekében alkalmazott retorikai elemek, szónoki eszközök (pl. ellenpontozás a guillotine felállítása kapcsán), nyomja rá bélyegét számos, Czopf által kiválasztott és részben éppen ezért tendenciózus idézet szöveghelyre is.

 

Viszont éppen ezért cél téveszt minden olyan felszólítás, hogy Csunderik cáfolja ezt vagy azt a forrást, mert ha nem teszi, az Szamuely mentegetése. Amíg korábbi, sokszor mai is érvényesnek tekintett állításokat cáfol, eredményei érvényesek. Azt pedig kevesen vitatnánk, hogy ha már a kötetben Szamuely jellemrajzát kellet adnia (már pedig remélem ezt tisztáztuk, hiszen még Veszprémy cikkéből is kiderül a szócikk helye a kötet szerkezetében, a Személyiségek virtuális fejezetben, azt pedig legalább ennek a szövegnek az olvasója tudni fogja, hogy egy másik szócikk foglalkozott az erőszak kérdéskörével általában), akkor ennek ne lenne része Szamuely jellemének minden fontosabb vonása, nem csak a (kommunista) forradalmi erőszak elfogadása, hanem menedzseri „erényei”. Az erőszakhoz való érzelmi, értelmi és morális viszony egy jellemrajz estében jogos kérdés, és lényegében ezt kívánja megválaszolni társadalmi léptékben minden olyan kutatás, ami arra keresi a választ, miként tűnhetnek el az erőszakot tiltó társadalmi normák, hogyan lehet a korábban megbélyegzett és üldözött erőszak hirtelen elfogadott, mitől lesznek tettesek vagy akár csak bystanderek (megfigyelők?) az egyszerű emberek? Nem hiszem, hogy akár Czopf Áron, akár Veszprémy László Bernát ne tartaná legitimnek, sőt fontosnak ezt a kérdést, holott az diametrálisan ellentétes azzal a kirajzolódó elvárásukkal, hogy Szamuelyt kizárólag vérszomjas gazemberként lehet ábrázolni és a terrorról és erőszakról nem lehet gyakorlatként szólni. Biztos, hogy kaphatunk így választ arra, miért vállalnak aktívan részt emberek az erőszak elkövetésében? Biztos, hogy ha stigmatizáljuk például az „erőszak gyakorlata” terminust, ezzel nem fosztjuk meg magunkat az elemzéshez szükséges fogalmaktól?

 

Végül pedig nem tehetek róla, de viccesnek, önkarikatúrába hajlónak találtam Veszprémy cikkében, ahogy hihetetlenül komolyan véve saját magát egy „történészi konszenzus” felrúgásként értelmezi a kötetünket, Csunderlik Péterről azt gondolja, kiírta magát a szakmából – és mindezt az idézőjelek miatt! Sok mindent gondoltunk a Kérdések és válaszok 1918-1919-ről írásakor, azt nem, hogy szaktörténeti munka lenne, amely – noha valóban tartalmaz új kutatásokat – kiemelkedően fontos új téziseket fogalmaz meg. Megnyugtathatom Veszprémy László Bernátot, ilyen messzemenő következtetéseket nem tennénk közzé alapos filológiai apparátus és kellően kimunkált érvelés nélkül. Ha másért nem, mert ehhez azért óvatos duhajok vagyunk. Az idézőjel – bármilyen meglepő is legyen – idézetet jelöl, és ez meglehetősen világos lehet a szövegből is. (Emellett, ha a terrort akarnánk kétségbe vonni, akkor nyilván azt tennénk idézőjelbe, nem az egész kifejezést.)

 

A terror szó jóval többször fordul elő idézőjelek nélkül, számos esetben egyértelműen a Tanácsköztársaság által vagy idején elkövetett erőszakra vonatkozóan: „közkatonákat végeztek ki a Tanácsköztársaság terrorakcióiban való részvételük miatt” – írja Hajdu Tibor a 10. oldalon, „az egykori eseményeket bőven kiszínezve bíráltak, vagyis a kormány terrorját” - írja Csunderlik a 12. oldalon, „a vitákban többször érvényesítették akaratukat, például a terrorakciók leállításánál” – írja Hajdu Tibor a 46. oldalon. Csunderlik Péter még vörös terroristákat is említ szintén idézőjel nélkül a 86. oldalon, egy olyan szöveghelyen, ahol helyénvaló lenne az idézőjel, ha relativizálni vagy egyenesen tagadni akarná a Tanácsköztársaság idején és az általa elkövetett erőszakot. Ahol a vörös terror idézőjelben szerepel ott van közvetlen vagy általános korabeli referenciája is, Csunderlik Szamuely-portréjában a Szamuelyhez kötődő közvetlen emlékezet, Hajdu Tibornál pedig a Tanácsköztársasággal foglalkozó irodalom. Ugyanebben a szócikkben a „fehér terror” is szerepel így, közvetlenül azután, hogy Pogány József Fehér terror című könyvét említi a szerző, ismét csak az idézetet jelezve. Átnézve a könyvet valóban felvethető némi következetlenség az idézőjelek használatában, mindig is tudtam, hogy nem a szerkesztői munka a legnagyobb erősségem. Ez azonban még mindig sokkal kisebb probléma egy történész esetében (hiszen jó szerkesztők szerencsére vannak), mint a tendenciózus szelektív idézés, és mindenekelőtt partnerünk általunk vitatott állításainak pontatlan rekonstruálása és az abból következő szalmabáb-érvelés.