Tanulnunk kell a sülysápi tragédiából

„Ugyan hazánkra vonatkozó pontos és friss adatokat nem találtam arra vonatkozóan, hogy hány nőt érintenek a szülés utáni depresszió különböző formái, de a becslések szerint évente 9-10 ezer kismama szenved a terhesség idején vagy a szülés után a depresszió tüneteitől (melynek egyébként meglehetősen különböző formái és fokozatai vannak). Az olyan, súlyos esetek száma, mint a sülysápi asszonyé, ezerből 1-2. És ha jól értem a vonatkozó szakirodalmat, a becslések itt valóban becslések, hiszen feltételezhetjük, hogy rengeteg olyan nő, anya van, aki egyáltalán nem tud vagy akar beszélni a problémáiról.

És itt érkezünk el a lényeghez.

Azért tartottam fontosnak, hogy idézzek néhány, az ügyről megjelent cikkből, mert egészen jól mutatják azt, hogy erről a súlyos, rengeteg anyát érintő problémáról hogyan beszélünk, és ebből fakadóan hogyan gondolkodunk. A környéken mindenki úgy látta, hogy az anya boldog a gyerekével – de nem inkább arról van szó, hogy ha látunk egy nőt gyerekkel, alapból feltételezzük, hogy boldognak kell lennie, hiszen gyereke van? Nem inkább egy társadalmi elvárást vetítünk rá egy anyára, miközben bele sem gondolunk, hogy valójában milyen élethelyzetben van? Szerintem inkább ez a helyzet – azt látjuk, amit látni akarunk.

Az olyan szavakkal pedig, mint az elmebeteg, lényegében megbélyegezzük nem csak a gyilkosságot elkövető anyát, de rajta keresztül az egész problémát is. Az pedig, hogy valaki, hosszasan kifejti, hogy a gyilkosságot elkövető anya tanult nő volt, akinek tudnia kellett volna, hogy mi a baja – ez pedig felelősséghárítás, minden szinten.

Ha valaki depressziós (tanult vagy sem), nem neki magának kell ezt diagnosztizálnia, és nem neki kell a saját maga által felállított diagnózis alapján kezelnie a problémát, még akkor sem, ha ennek lehetőségéről egyébként előzetesen tájékoztatták.”