Egymást meghallgatva indulhat el a párbeszéd

dr. Both Emőke, a BAGázs Közhasznú Egyesület elnökének írása

Forgács István Vállalniuk kell a cigányoknak is a felelősséget címmel a mandiner.hu vélemény rovatában 2018. november 19-én megjelent írására szeretnék reflektálni. Egyrészt azért, mert a cigányok felelősségének taglalásakor utalást tesz az általam vezetett BAGázs Egyesületre, másrészt azért, mert hozzá hasonlóan én is fontosnak tartom, hogy ebben a kérdésben minél több véleményt meghallgatva, különböző szempontokat figyelembe véve alakíthassa ki az olvasó saját álláspontját.

Vannak, akik úgy gondolják, hogy a cigány közösségek problémái a közösségek belső ügye, így nekik maguknak kell megoldaniuk azokat.

Így egyre többen – jellemzően a vidéki községek lakói, akiknek a hangja talán nem hallatszik fel Budapestig – érzik át, hogy ez talán mégsem csak a közösségek belső ügye. Mások úgy gondolják, hogy a problémákkal kapcsolatos felelősség- és szerepvállalás egyedül az államot terheli. Talán úgy vélik, hogy azokkal szemben, akik ilyen környezetben születtek és valóban kirekesztésben éltek, nem lehet túlzott elvárásokat támasztani.

Egyesületünk 7 éve dolgozik az év szinte minden napján cigánytelepeken a változásért, és mi határozottan úgy gondoljuk, hogy a két szélsőséges vélemény helyett a megoldás valahol félúton, középen van.

A BAGázs Egyesület megalapítása óta a szakmai anyagokban és a képzések során is hangsúlyozza, hogy közös felelősségvállalásra van szükség. Sokaknak egyrészt „valóban fontos, hogy mi történik közel egymillió cigányemberrel Magyarországon”, másrészt a problémák, ne legyenek kétségeink, előbb-utóbb kigyűrűznek a telepekről. Ezért gondolom azt, hogy az egész társadalom érdeke, hogy foglalkozzunk ezekkel a kérdésekkel.

Nem lehet tehát a felelősséget az egyik vagy másik félre egyoldalúan ráterhelni. Bár írása címe alapján Forgács István osztani látszik ezt a véleményt, és a „megosztott felelősség” gondolatára később is visszatér, mégis hosszasan taglalja, hogy „mit is tehetnének ezek a közösségek akár önmagukban is önmagukért”.

Példának hozza a tanulást, a munkavállalást vagy a tudatos családtervezést. Ehhez mindössze két rövid megjegyzést fűznék. A felelősségvállalás, bármennyire is úgy tűnik elsőre, nem velünk született magatartási norma: ezért az (bár üdvözítő lenne) nem várható el automatikusan egy kirekesztettségben, társadalmi és szocializációs minták generációkon átívelő hiányával élő közösségtől. Járhatnak ugyan iskolába, de ott konfliktusok sokaságával találják szembe magukat. Vehetnek könyvet a kezükbe, de kicsi a valószínűsége, hogy bárki felismerné az olvasás hasznosságát, ha a szülei sosem adtak könyvet a kezébe, és nem látta őket magukat sem olvasni. Hogy látta volna őket olvasni, ha sokuk nemhogy nem fejezte be az általános iskolát, de gyakorlatilag írástudatlan? Az, hogy generációk nőhetnek fel úgy, hogy nem járnak vagy idejekorán kiesnek az iskolából, közös társadalmi felelősségünk. Ezért például a tankötelezettség 16 éves korhatárra való leszállítása nem segíti közös ügyünket.

Ugyanígy közös felelősségvállalás kell az adósságspirál felszámolásához, ha már a telepeken élő uzsorás szóba került Forgács István írásában. A szegregátumokban, ahol dolgozunk, évek óta, lépésről lépésre vonjuk be a családokat, hogy legális áramszolgáltatást használjanak. Ez olyan családok életében, ahol az alapvető pénzügyi tudatosság hagyománya nincs meg, és ahol sokszor már sok milliós és maguk számára is követhetetlen tartozásokat tolnak maguk előtt, ott a legális áramhasználatból adódó rendszeres többletköltségek „kigazdálkodása” is igen nagy felelősségvállalás a részükről. És bizony ebben az eladósodott családok az államtól nem igen kaphatnak segítséget, hiszen 2015-ben az megszüntette az adósságkezelési szolgáltatást (támogatást és tanácsadást!).

A sort folytathatnánk a roma lányok iskolai részvételével és lemorzsolódásával, korai gyermekvállalásával, a munkaerőpiaci integrációval és a többi valós társadalmi problémával, mely kiszűrődik a telepek zárt világából. Ezekben az esetekben, az előbbiekhez hasonlóan a megosztott felelősségvállalás mellett érvelnénk.

Ugyanakkor, és visszakanyarodva a dizájnerdrogok pusztításához, a cigány közösségek felelősségvállalásával kapcsolatban nem árt szem előtt tartani azt is, hogy

Igaz ugyan, hogy egy cigánytelepen a dílerek is helyiek, ez mégsem érv amellett, hogy a droghasználatból eredő problémák kezelésében magukra hagyjuk ezeket a közösségeket. A dílerekkel szembeni fellépés a rendőrség és nem a közösség feladata, az ő szerepük ebben legfeljebb az lehet, hogy feljelentést és tanúvallomást tesznek az eljárás során.

Ez azonban korántsem magától értetődő ezekben a közösségekben: egyrészt mert saját képviseletük lehetőségei szinte ismeretlenek a számukra, ráadásul erős félelemmel tekintenek a sokszor számtalan eljárási hibával lezajló ügymenetre. Ráadásul mindez egy zárt közösségben történik, ahol, a hazai igazságszolgáltatás nehézkességét ismerve a cselekvő emberek jogosan tarthatnak attól, hogy még akár hónapokig élhetnek azzal a szomszédjukkal, esetleg rokonukkal együtt, akire terhelő vallomást tettek. Ezért inkább hallgatnak. Az állam felelőssége vitathatatlan ezekben a kérdésekben.

November közepén Egyesületünk egy drogpolitikai konferenciát rendezett a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen (a Mandiner tudósításai itt és itt olvashatók az eseményről – a szerk.).

A kerekasztal-beszélgetések jól példázták, hogy

a helyi intézmények vezetői, a telepi közösség tagjai és a telepen dolgozó civilek között. Egyetértés alakult ki abban is, hogy a problémákat csak közösen, egymással összefogva a többségi társadalom támogatásával oldhatjuk meg. Épp ezért örömmel vennék részt egy olyan beszélgetésen is, ahol Forgács István és az által kritizált, véleménye szerint a felelősséget teljes egészében az államra hárító Sárosi Péter ülne az asztalnál.

Hiszek benne, hogy a cigányság ügye a közös ügyünk. Ha egyszer eljutunk odáig, hogy ez legyen a kiindulási alap, akkor – és csak akkor - van esélyünk arra, hogy megoldásokat találjunk ezekre a problémákra.