Koraszülött cigány kislányt fogadtunk örökbe

„Egy olyan írás nyerte a különdíjat a Nagycsaládosok Országos Egyesülete „Mindent köszönök! – élettörténetek az örökbefogadásról” című szépirodalmi pályázatán, amely egy koraszülött cigány kislány nyílt örökbefogadásáról szólt. A díjátadón felolvasott részlet nagyon megfogott, így felkerestem az álnéven írót, hogy jobban megismerjem történetüket. Sejtettem, megható lesz, de arra nem számítottam, hogy együtt fogunk sírni (és nevetni)...” – írja az interjút készítő Antal-Ferencz Ildikó az álneves interjúalanyról a Képmásban.

***

„Milyen előnye van a nyílt örökbefogadásnak?

Számomra nagyon megnyugtató volt, hogy az anya és aztán a kicsi is mennyire hasonlít rám, ahogy az is, hogy hozzánk hasonló körülmények között éltek. Nem egy mélyszegénységben élő családból „téptem ki” a gyermeket, az anya zokogása közepette, mert nem tudta etetni. Olyan kisbabát szerettünk volna örökbe fogadni, akinek nélkülünk nem, vagy jóval kisebb esélye lenne a boldog, teljes életre. Ezért sokféle betegséget vállaltunk, származási kikötés nélkül. Tudtuk, hogy ez azt jelenti: valószínűleg beteg, cigány kisbabánk lesz – mi mégis boldogan vártuk őt. Szerencsére náluk nem a szegénység volt az indok: a férj azzal a feltétellel engedte meg a nőnek, hogy a családjában, vagyis négy gyermeke mellett maradhasson, ha a házasságon kívül fogant babát örökbe adja. Titkos örökbefogadásnál viszont ezt nem tudtam volna, ezért állandóan nyomasztott volna. A nyílt örökbefogadás során van lehetőség kérdezni a családi betegségekről is – bár ennek nem sok értelme, mert ritkán mondják el, ahogy a titkos örökbefogadásnál is csak a legritkább esetben írják le. Ott a kezedbe nyomnak egy gyermeket, és nem tudhatod, anyja esetleg kábítószerezett vagy két nagyobb testvére értelmi fogyatékos, netán leukémiában halt meg – ezek csak a későbbiekben derülnek ki esetleg. A nyílt örökbefogadásnál legalább látod a családot, és lehetőséged van a kérdezésre. Én láttam egy életerős cigány nőt és négy nagyobb, láthatóan értelmes testvért, ami megnyugtatott. Ez volt a jó oldala… (...)

Mi történt utána? 

A baba olyan gyenge volt, hogy – bár megindult a tejem – nem tudott szopni, nem volt hozzá ereje. Sőt, sírni sem. Ha letettem – nagyon ritkán, mert szinte mindig kendőben hordoztam, ahogy a vér szerinti gyermekeimet is – csak némán rázkódott, és csak akkor ernyedtek el az izmai, ha felvettem. Két hónapos korára megerősödött annyira, hogy már enni és sírni tudott. A nagylányom etetésével én már annyit küzdöttem, hogy ez meg sem kottyant nekem. Viszont utána meg folyamatosan sírt; napokba telt, mire rájöttem, mivel csitíthatom el. Meztelenre vetkőztettem és két kézzel simogattam, ölelgettem. Hetekig tartott, míg elhitte: őt is várták, csak éppen nem ott, ahova született. Pár hét után megnyugodott, de csak körülbelül kétéves korára sikerült az átélt traumákat teljesen kisimogatnom belőle.”