Bolsonaro és a szélsőjobboldalizás értelmetlensége

„A szélsőjobboldali Bolsonaro nyerte a brazil elnökválasztást” – írja a 24.hu. „Szélsőjobboldali elnöke lesz a világ negyedik legnagyobb demokráciájának” – így a 444. Az Aldzsazíra és a Guardian, meg a Vox magazin is „far-right president”-ről beszél. Ő a „trópusi Trump”, ugyanakkor Bolsonaro nála is sokkal veszélyesebb a 24.hu szerint. Az egész liberális média azon jajong, hogy Bolsonaro nyerte a brazil elnökválasztást, pedig remélték, hogy végül alulmarad. Ismerős forgatókönyv?

Olvasgatom, mit csinált, mit ígért Bolsonaro, s hát látom, igen kemény kampányt folytatott, a volt baloldali elnök, Lula bábuját belerúgta a tömegbe, nem épp szofisztikált módon nyilatkozik a melegekről, nekimegy a politikai elitnek, biztonságot és rendet ígér, kampányszlogenjéül a „Brazília mindenek felett, Isten mindenki felett” jelszót választotta. 

Mi Bolsonaro programja? Mint kollégám írta Bolsonaro-portréjában: „fő ígéretei között szerepel a fegyverviselés amerikai mintára történő liberalizációja, emellett a melegházasságot, az abortuszt, a genderkvótákat és a bevándorlást is erősen ellenzi. Támogatja viszont a halálbüntetés és a teljes életfogytiglani visszavezetését, gazdaságpolitikájában viszont pont, hogy liberálisabb: csökkentené például a vállalkozások adóterheit, redukálná az államapparátus méretét, mindezektől pedig azt reméli, berúghatja a növekedés motorját és a munkanélküliség is alacsonyabb lehet.”

Nos, ez a csomag, így, körülbelül az, amit egy amerikai republikánus jobb pillanataiban a jobboldali politikának tart. A gazdasági program némi módosításával pedig kapunk egy klasszikus európai jobboldali programot. Lehet, hogy van benne egy-két pont, amiről csak álmodoznak a jobboldaliak, de nem merik megvalósítani, viszont beszélni beszélnek róla. De Bolsonaro sem légüres térben fog politizálni, lesznek korlátai. 

Szóval: mi mindebben a szélsőjobboldali?

Akkor mi lehet még itt szélsőjobboldali? Hogy néha rájátszik a katonai diktatúra iránti nosztalgiára (már amennyire van, de ezek szerint van)? A magyar baloldal is rájátszott sok ideig a Kádár-nosztalgiára, a spanyol mérsékelt jobboldal is a maradék Franco-nosztalgiára. 

A stílus a szélsőjobb? Hogy Bolsonaro kegyetlen és kíméletlen? Igen ám, de a brazil társadalom nem akadémikusok összessége, még kevésbé, mint mondjuk a magyar. A világ egyik legnagyobb tömegdemokráciájában is a tömegeket kell meggyőznie a politikusnak. Az emberek által érthető nyelven kell beszélnie, Brazíliában ráadásul nagy „zajban”, ahogy a kommunikációtudósok nevezik. Sok a zavaró tényező, sok a hang az éterben, ki kell tűnni. Persze, vannak ízlésbeli határok – kinek hol. 

Rájátszott a tömegek „alantas ösztöneire”, ahelyett, hogy „felemelte” volna őket? Felemeléssel nem lehet választást nyerni.

A Wikipédia is meglehetősen szubjektív definíciót ad: az extrém nacionalizmus, a nativista ideológiák és az autoritárius tendenciák tartoznak szerinte a szélsőjobb címkéje alá. A nácizmus és fasizmus mellett – ide tartozik minden szervezet, amit „extrém nacionalista, soviniszta, xenofób, rasszista, antikommunista vagy reakciós nézeteket vall”. 

Aha. Az Urban Dictionary szerint „szélsőjobboldali az a főáramú média szerint, aki jobbra áll a kommunizmustól”. 

A szélsőjobboldaliság címkéjének egyre kevésbé van bármilyen jelentése is. Nyilván ahogy halad előre a progresszió, ahogy egyre több elnyomott csoportot azonosítanak be és egyre több jelét találják az elnyomásnak, minden hétköznapi gesztusban is, tehát ahogy igyekeznek az egész világot balra tolni, úgy egyre több minden számít szélsőjobboldalinak. Egykoron decens eszmék és tettek kapják meg a címkét. 

Például ha a progresszív baloldali kormányok szegénységet, erőszakhullámot és káoszt hagynak maguk után a világ ötödik legnagyobb államában, akkor az, aki rendet és biztonságot akar teremteni a braziloknak, az szélsőjobboldali. 

Ennyi. A baloldal annyira inkluzíven és befogadóan értelmezi a szélsőjobboldali fogalmát, hogy jelentése értelmetlenné tágult, így a szó használhatatlanná vált.