Sorvezető hajléktalan ügyben – a független médiumok számára is

„Sorvezető hajléktalan ügyben – a független médiumok számára is

A hajléktalan ellátás Magyarországon mind a mai napig fiatal területnek számít, azonban közel 30 évnyi tapasztalat után illik levonni az tanulságot és javítani a működési hibákat. Három évtized alatt több generációnyi szakembert szűrt már keresztül magán a rendszer, mégsem jellemző, hogy akár csak szervezeti szinten is kikérnék a terepen dolgozók véleményét. Nagy volumenű újítások nincsenek, a lecsúszott rétegek sikeres integrációját elősegítő módszerek híján pedig, aki egyszer hajléktalanként bekerül az ellátórendszerbe, nagyon csekély kilátása lesz arra, hogy kitörjön belőle.

A területre jellemző, hogy amíg egy utcán élő hajléktalan személy hivatalos segítéséhez a törvényi előírás 2 fő utcai szociális munkást ír elő gondozóként, addig ennek az egy személynek a segítésében az évek során akár 8-10 szociális munkás is részt vehet a pályaelhagyás okán, eközben pedig a hajléktalanok 70% ugyanott toporog, mint az első kapcsolatfelvételkor, 28% meghal, a maradék 2% élete pedig pozitív fordulatot vesz. (Az említett arányok durva saccolás eredményei, de tükrözik a hajléktalan ellátás alacsony hatásfokát és a gondozottak kikerülési irányait is).

Mindeközben a szociális ágazat stagnál. Nincs előrelépés, nincsenek új módszerek, egyáltalán akár csak egy új ideológia vagy irányelv, ami lökést adhatna, hiszen az ágazat hangadói javarészt ugyanazok a személyek, akik a ’90-es évek elején is már prominensnek minősültek. Ennek következtében a hajléktalanságot pusztán lakhatási problémaként aposztrofálják, ami egy hatalmas csúsztatás. Amennyiben az utcán élő emberektől kezdjük boncolgatni a kérdést, súlyos addiktológiai problémákkal és pszichiátriai zavarokkal találkozunk, melyek kezelésének hiányában nonszensz az önálló lakhatás kérdését erőltetni, hiszen többségük semmilyen formában nem képes a felelősségvállalásra. Aki nem képes egy átmeneti szállón megmaradni, havi 10-15 ezer forintos lakhatás mellett munkát vállalni és beállni az átlag, dolgozó emberek sorába, annak a támogatott lakhatás sem oldaná meg a gondjait. A kezeletlen szenvedélybeteg prioritása mindig a szenvedélye tárgya marad és kizárólag az után jöhet bármi más, amire azonban az örökös sóvárgás – vágy – keresés - kielégülés spirálban nem marad hely. A szenvedélybetegség csapdája az utcai életvitelt folytató hajléktalanok szinte mindegyikére igaz és még a szállón lakók jelentős részét is érinti, azonban náluk még működik valamelyest az a szükségleti elv, hogy az italozáson kívül enni, öltözködni és általában élni is kell, amihez keresetre van szükség.

Való igaz ugyanakkor, hogy az átmeneti szállókon helyt álló, munkába járó és a standard hétköznapok kihívásaival megküzdő hajléktalan emberek számára a (jelenleg nem létező) kiléptető házak rendszerét, valamint további támogatott lakhatást, önkormányzati bérlakásokat kellene biztosítani. Ha tovább megyünk ezen a vonalon, megkerülhetetlenül beleütközünk a kiszolgáltatott helyzetben lévő családokba, akik számára a jelenlegi kérdés szintén égető fontosságú. Ilyen és ehhez hasonlóan felépített lakhatásba gondozásra vannak próbálkozások, azonban nem beszélhetünk az egész ellátórendszerre érvényes, egységes módszertanról. Ami pedig azért is óriási probléma, mert hiába küzd egy-egy kisebb szervezet, hogy olcsó lakásokhoz juttassák a rászorulókat, amíg ez nincs kőbe vésve, ergo törvénybe írva, addig a lecsúszott emberek számára maradnak a sok ágyas átmeneti szállók vagy rosszabb esetben a tömegszállások (szándékosan nem említem az utcán élő hajléktalanságot, mivel az ő helyzetükben nem a lakhatási probléma a prioritás, hanem az addiktológiai, pszichiátriai és mentálhigiéniai gondozás).

És hogy miért fontosak a fent leírtak? Nos, a magát függetlennek beállító baloldali sajtóban 2018 október 15-én életbe lépett alkormánymódosítás kapcsán rendre bukkannak fel a hajléktalanság sorsát megfejteni kívánó cikkek. Meglátásaikat olyan szakemberek narrálják, akik egyrészt már a '90-es évek eleje óta nyakig benne voltak a szociálpolitika alakításában és az azóta is fennálló fapados körülmények kialakításához asszisztáltak, annak konzerválásában meghatározó szerepet játszottak, az állami támogatások lehívásában pedig könyékig turkáltak; másrészt olyan ifjú titánok kívánják artikulálni a szakma véleményét, akiket az előbb felsorolt szakértők neveltek ki. Saját nézeteiket abszolútnak és megkérdőjelezhetetlennek tartják, az önkritikát pedig nem ismerik. Hozzátartozik az igazsághoz az a körülmény is, hogy ennek a baloldali értelmiségnek a szellemi műhelye kizárólag a saját szakirodalmán nevelkedik és fejleszti tudását, a más véleményen levőket pedig lenézi.

Számukra Magyarország egyenlő Budapesttel, a vidékben pedig legfeljebb a cigány putrit látja és a sajnálatot, az a néhány hely pedig, amit a fővároson kívül ismer, leginkább a nyári fesztiválokhoz kapcsolódnak. És amikor ez a harsogó baloldal kritizálja a hajléktalanok utcai életvitelét tiltó szabályozást, felmerül a kérdés, hogy ők mit tettek a szociálpolitikáért az elmúlt harminc évben? Kérdés, hogy ezek a baloldali megmondóemberek hol voltak 1994 és 1998 között; hol voltak 2002-2010-ig? Segítek picit: hatalmon! Érdekes továbbá, hogy amikor a baloldali hangadók, akik a szegénységről legfeljebb tankönyvekből és cikkekből szereztek tudomást, más értékrenddel és világnézettel legfeljebb akkor találkoznak, amikor csatornát váltanak a tévén. Felmerül tehát a kérdés, hogy ezek az emberek hol voltak akkor, amikor a magyarországi ingatlan árak duplájára emelkedtek az elmúlt 5 évben és éves szinten további 20%-os áremelkedés várható? Ezek a szolidáris baloldaliak hol vannak olyankor, amikor a javarészt feketepiaci alapon működő albérlet piacon egy átlagos bérből és fizetésből élő számára legfeljebb csak szobabérlet jut, a piaci viszonyok pedig abszolút feketén működnek? Hol vannak, amikor alapvetően égető, a társadalom jelentős részét érintő lakhatási kérdésekről van szó?

És áll a kérdés a konzervatív oldal felé is: az állítólagos keresztény értékrendjük mellett hogyan fognak üdvözülni, amikor a mai 20-as és 30-as generációkat adósságcsapdába taszítják és egy életre röghöz kötik? Amikor a családtámogatási rendszer lényegében arra elegendő, hogy házaspárok egy életre eladósodjanak, s annak fejében a nagyvárosok szintjén például élhetetlen, néhány tíz négyzetméteres lyukakba kényszerülnek? Arról nem is szólva, hogy az egyedülállókat (értve a gyermekét egyedül nevelő szülőre is!), valamint a gyermekteleneket diszkriminálják.

Visszakanyarodva a hajléktalan ellátás kérdéséhez, kérdezem a baloldali sajtóban megnyilvánuló szakértőket és jogvédőket: szerintük tényleg az a megoldás, hogy alkoholproblémával és torzult személyiséggel élő embereket támogatunk az utcai életben azért, mert ez összeegyeztethető a személyes szabadság eszméjével, miközben a tágabb közösség életterét élhetetlenné teszik Tényleg az a humánus hozzáállás, hogy napi rendszerességgel összekaparjuk ezeket az embereket, amikor alkoholmámorban fetrengenek a saját ürülékükben, majd kipofozzuk őket és akár másnap már ismét ugyanott lesznek ugyanolyan állapotban? Tényleg az a humánus hozzáállás, amikor a szenvedélybeteg és torzult személyiségű embereket addig támogatjuk az önpusztításban, hogy végül a járulékos betegségek következtében nem marad belőlük más, csupán egy emberi torzó, amit aztán megkönnyezve eltemetünk, mert »nagyon a szívünkhöz nőtt«? – Manapság az állatoknak is nagyobb tisztesség jár. És ugyanezen a ponton jogos kérdés merül fel a konzervatív jobboldali döntéshozók és megmondók felé: mit old meg az, ha az utcai életvitelt választó, pszichésen és fizikailag is sérült embereket börtönbe kényszerítem ahelyett, hogy szakellátáshoz juttatnám? Mit old meg az, hogy a csiki-csuki játékot az utcai gondozó szolgálatokon kívül mostanra már a rendőröknek is játszani kell? Mit old meg az, hogy olyan tömegszállón préselünk össze zavart embereket, ahonnan még az ágyi poloskák és a csótányok is menekülnek? Leegyszerűsítem a választ: az OPNI újbóli megnyitására van szükség, ahol a férőhelyek felére a bekerüléskor az utcai életvitelt folytató, bizonyíthatóan mentális és pszichés zavarokkal küzdő betegek kerülhessenek, soron kívüli elhelyezéssel. A baloldali szolidaritás élharcosainak pedig nem kell egy utcán fetrengő alkoholbeteghez rohanniuk, hogy jó színben tüntessék fel magukat. Bőven elegendő, ha szétnéznek maguk körül és tudomásul veszik, hogy az átlag magyar, aki 2018-ban még mindig bérből és fizetésből él, legalább annyira rászorul az érdekképviseletre, mint az önmagát látványosan elhagyó és elhanyagoló embertársaink.”