Megoldjuk, apa!

„Bocsássanak meg, hogy e héten nem világrengető eseményekről írok. De most, ebben a pillanatban számomra nincs és nem is lehet fontosabb.

Az internet már világgá repítette a hírt. Vasárnap örökre elment egy újságíró, Máté T. Gyula. Fiatalon, alig 44 évesen. A világnak egy újságíró volt. Nekem a fiam volt.

Mindenki másként éli meg gyászát. Van, aki kikiabálja magából, üvöltve a fájdalomtól. Van, aki kisírja az elkeseredettséget, bízva, hogy a könnyek visszahozhatják azt, akit elvesztettünk.

Van, aki kiírja magából. Akadozva, fájdalommal, könnyekkel. Nézzék el nekem, hogy én most ezt teszem.

A fiam volt, de sokkal több annál, harcostársam, elvtársam a szó legnemesebb és legszebb értelmében. Milliószor mondtam el büszkén: boldog apa vagyok. Megadatott, hogy a fiam úgy gondolkodik, úgy beszél, úgy érvel, úgy szavaz, ahogyan én is tenném. Más szülők csalódnak felnövő gyermekeikben. Én ügyünk, küldetésünk folytatását láttam benne. Kívánhat egy apa többet ennél?

Egy másik világban született, és szívesen maradt volna ott. Rajongással szerette apámat. Talán ő jelentette számára a szocializmus tisztességét. Imádta moszkvai nagyapját, aki egy volt a sok millió szovjet katona közül, akik szabadságot hoztak Európa népeinek. Gyula nem tudott könnyek nélkül beszélni a háborúról, és nem volt kétséges számára, hogy kik a jók és kik a rosszak.

Elolvasott mindent anyai dédapjáról, a Monarchia századosáról, aki a százezer magyar internacionalista egyikeként 1917-ben a forradalom, a munkások és parasztok oldalára állt.

Nem lehetett katona, nem lehetett politikus. Újságíró volt. Nem azzá lett, született újságírónak. Tudott bánni a magyar nyelvvel, érezte a szavak ízét. Képes volt meghökkenteni, szórakoztatni, elgondolkodtatni.

Ismerte a szó erejét, tudta, hogy írni felelősség. Írni csak jól szabad, vagy sehogy. Tudta, hogy az emberek biztonságra vágynak, hitet, és mosolyt akarnak. És szavaival ezt adta nekik.

Nem volt humorista, de képes volt nevettetni olyankor, amikor sírni lenne kedvünk. Imádta Svejket, sőt maga is Svejkként figurázta ki a mai világ szereplőit. Utálta a képmutatást, a törtetést, a megalkuvást. Lenézte a megélhetési politikusokat. Kipellengérezte az ostobákat, az önmutogatókat, a semmirekellőket.

A jobboldali sajtóban írt. Tudott a jobboldalnak írni, anélkül hogy feladta volna baloldali hitét. Hazafi volt, nemzeti elkötelezettsége nem kormányoknak szólt, hanem az embereknek, a népnek. Az emberek hittek neki, mert érezték: őszinte, nem szerepet játszik, nem bértollnok, nem a fizetéséért dolgozik meg, hanem meggyőződésből ír. Azok közé tartozott, aki a mai becstelen világban is tudtak becsülettel élni.

Olyan világról álmodott, mint mi. Egy világról, ahol nem a pénz az érték, hanem az ember. S nem csak álmodott, tett is érte. Segítette a Munkáspártot, ahol csak lehetett. Tudta, hogy a Munkáspártnak küldetése van a világban, fontos küldetése, és ezt igyekezett megértetni másokkal is, lefordítani szavainkat a polgári világ nyelvére.

Pár hete még együtt terveztük észak-koreai utamat. Segítette, hogy sikeres legyen az út a pártnak is, az országnak is. Jó, váltunk el, majd beszélünk, ha hazajöttem.

Most kék szemével a képernyőről mosolyog rám: megoldjuk, apa, ne sírj, ne csüggedj, folytasd!

Thürmer Gyula”