Úton, utakon...

„Mégis, mondja, érezhető, hogy a fiatalok nagyon hiányoznak a falunkból. Nyáron hazajönnek, meg-meg jelennek évközben is valamilyen fontos családi esemény vagy nagy keresztény ünnep alkalmából, de a hétköznapokban nagyon hiányoznak.

Nagyon sokan elmentek, megszámlálhatatlanul nagyon sokan.

Az lenne a jó, ha lenne miért haza jönniük! – ezt már a cukrászdaként üzemelő pékségben hallom, ahol a süteményforgalomból ítélve mondják, hogy nyaranta azért többen vagyunk egy kicsit. Csak a szerb-magyar határon ne lenne az a sok torlódás, és három-négy órás várakozás helyett pillanatok alatt át lehetne jutni, akkor nem lenne gond, hiszen öt-hat óra alatt már Bécsben lehet lenni!

Ezzel mintha azt is üzennék, hogy a kétlakiság már-már elfogadott életmód mifelénk is. Hogy milyen sokan erre vannak berendezkedve, arról később én magam is ismételten meggyőződöm, amikor vasárnap Béregnél Magyarországra veszem az irányt. Hosszú kocsisor előttünk, két sávban, s ahogy elnézem, legalább három órányi várakozás. Útitársam visszafordul az autóval, én pedig gyalog sietek át tempósan Hercegszántóra, hogy elérjem az első buszt. Az egy kilométeres távon számolom a mellettem elsuhanó autókat. A 15 perc alatt öt bécsi, két zombori és két magyarországi autó, továbbá egy szerbiai kisbusz és egy autóbusz ment el mellettem. Mindez a határon dolgozók gyors munkáját dicséri, az utasok számára azonban rengeteg idő. Egy gyalogos fiatal nőt és egy idősebb férfit is magam mögött hagyok, ők a legközelebbi benzinkúthoz tartanak, az autójukban egy útitársuk maradt, aki még valahol Szerbiában araszol. Ők inkább sétálnak egyet, mondják szerbül, reggel indultak Niš környékéről és Bécsig még sok idejük van, a várakozást és ezt a sétát belekalkulálták az életükbe…

Egyikünk sem szórakozásból számol a várakozással a határon. Annál az egyszerű oknál fogva teszi, hogy legálisan lépjen az EU-ba, motivációja pedig sokféle: családi ügyek, menekülés a nincstelenségből, a jobb élet reménye, a jövő megalapozása… Legálisan. Mert a magunkfajtára ez érvényes. Remélhetőleg csakhamar azokra is, akik úttalan utakon próbálkoznak még napjainkban is a mi falunkon keresztül is.”