A kánonalakítás gyakorlata

„Ha a nemzeti irodalom értékteremtő munkáját számba véve a 2002 és 2010 közti időszakra visszagondolok, s felidézem azt a versenyhátrányt, amely ugyan nem akkor alakult ki, de ez alatt a nyolc év alatt bontakozott ki igazán az irodalmi életben s annak intézményrendszereiben, óhatatlanul L. Simon László esszékötetének, a Versenyhátránynak a helyzetjelentése jut eszembe. Az Irodalom, könyvkiadás, olvasás című, 2007-es kötetéből való, fájóan aktuális írása körültekintően rajzolja meg a könyvkiadás és könyvkereskedelem 2018-as állapotát. »Ez a piaci szerkezet mára rendkívül egészségtelenné vált, ráadásul politikai-gazdasági erőterek mentén alakul, amelyek már veszélyeztetik a magyar kulturális nyilvánosságot.« Tehát a nem irodalmár olvasó ne magát okolja, ha nem ismeri azokat a könyveket, melyeket fentebb említettem. Szükség volna egy nemzeti könyvhálózatra is.

Mert elkeserítő, hogy míg igen helyesen az NKA ösztöndíjakkal támogatja a művek megalkotását, megjelentetését, addig ezek a művek jó esetben a könyvesboltok alsó polcaira kerülnek. A könyvtárakba való eljuttatásuk a kiherélt Márai-program keretében ez év tavaszáig pedig egyenesen tiltva volt, s csupán néhány NKA-kurátor lelkiismeretes hangadásának köszönhető a kedvező változás, amely legalább elvi esélyt jelent, de nem garanciát az állam által támogatott könyveknek az állam által fenntartott könyvtárakba való eljutásához.

Bármilyen támogatási rendszernek akkor van értelme, ha egy folyamatot elejétől a végéig képes monitorozni, így esetünkben a művek keletkezésétől addig, amíg az olvasó kézbe nem veszi azokat.

Ezáltal talán egy lépéssel közelebb kerülnénk ahhoz a vágyott célhoz, hogy értékes művek egy szűk szakmai olvasóközönség figyelmén is túlnyúljanak, s nem szorulna magyarázatra az a tény sem, hogy a rendszerváltozás időszakáról magas esztétikai hőfokon szórakoztató regények is születtek mintegy tíz évvel ezelőtt.”