Férfiak, nők és rendellenességek

„Nem minden esetben eldönthető, hogy valaki biológiailag férfi-e vagy nő. És ha azt gondolnánk, hogy ez csak egy félresikerült himbilimbi, akkor tévedünk” – írja Hraskó Gábor a Magyar Narancsban, rá akarván mutatni, hogy a férfi-női felosztás még a biológiai nem esetében sem feltétlen oly egyértelmű – legalábbis ezerből két csecsemő esetében.

Be is mutatja ehhez a Quigley-skálát, amelyen a nemi szervek két alapesete közti átmenetek láthatóak, hozzátéve, hogy a belső szervek lehet, épp az ellenkező nemnek megfelelően alakultak ki, nem is beszélve az agyunk felépítéséről. S megjegyzi: régen őket hermafroditáknak, ma interszexnek nevezik. Ők pedig komoly gondokkal küzdenek, amikor be akarnak illeszkedni a két kategóriában gondolkodó társadalomba. Mint írja: „teljesen biológiai oka is lehet annak, hogy valaki férfi nemi szervekkel rendelkezik és közben idegrendszere női biológiai meghatározottság alatt fejlődött ki. Rengetegféle interszex felállás képzelhető el és alakul is ki.”

Ezzel Hraskó bizonyítottnak látja – ha jól értem – a férfi-női kettősség problematikusságát. Ugyanakkor ő maga is felsorol több szindrómát, amelyekként az ilyen fejlődési rendellenességeket az orvostudomány ismeri.

És ezzel el is érkeztünk a fő kérdéshez. Miközben ugyanis Hraskó fejlődési rendellenességekről ír, aközben mégis implicite arra futtatja ki gondolatmenetét, hogy nem rendellenességekről van szó, hanem a bevettől eltérő, ritka esetektől. A rendellenesség kifejezés sem pro, se kontra nem szerepel a szövegben, ugyanakkor a nemiséggel kapcsolatos konstrukcionista iskola egyik szokott megoldását alkalmazza: a magától értetődőnek tűnő „bináris” felosztásról kimutatni kívánja, hogy igazából skálával van dolgunk, amelyben nem lehet egyértelműen határokat húzni (a témában a klasszikus a Kinsey-skála, ami a nemi vonzalmakra vonatkozott). Akkor pedig bizonyára önkényes és igazságtalan pusztán nőkre és férfiakra osztani a társadalmat.

Az egész interszex-kérdéskör és a biológiai nem kérdése implicite akörül forog, hogy létezhet-e rendellenesség, vagy egy csak a többségi társadalom önigazoló, önkényes és elnyomó fogalma ezerből két ember ellen.

Amellett érvelek, hogy léteznek rendellenességek. Ez nem azt jelenti, hogy a rendellenességekkel küzdő emberek teljes személyükben rendellenesek. De hiába születnek néhány fél lábbal, vesztik el sokan az egyik lábukat, vagy születnek emberek vakon, normál esetben két lábunk van és látunk a szemünkkel. Az én látásom például meglehetősen tökéletlen, szemüveget hordok, nem vagyok vak, egy elképzelhető skála valamely pontján helyezkedek el a jól látók és vakok két végpontja közt. Rossz szemmel, vakon vagy fél lábbal is lehet teljes életet élni, a rossz szem kisebb, a vakság és a fél láb nagyobb nehézségeket okoz. 

Ha valaki azt mondaná nekem, hogy ne tekintsem egyáltalán problémának a szemem romlását, a jól látás csak a társadalom elnyomó konstrukciója, ez egy skála, amin csak önkényesen lehet határokat húzni, kiröhögném. Igenis azoknak van igazuk, akik szerint a szemnek van egy normális működése, amely megfelel a szem céljainak, a látás biztosításának. Ha ezt tökéletlenül vagy egyáltalán nem látja el, akkor az a rendeltetése ellen való, rend-ellenes.

Példám nem önkényes: Candace McCullough leszbikus siket aktivista, akinek partnere is siket, amikor mesterséges megtermékenyítés útján gyermeket akart vállalni, siket férfit választott hozzá, hogy gyermeke is siket legyen. Első gyermeke teljesen siket, a második alig hall, s Candace szerint ezzel semmi probléma nincs, mivel a siketség csak egy alternatív kulturális forma. Lehet azt mondani persze, hogy szélsőséges esettel van dolgunk, de a Hraskó-féle logikába ez teljesen beleillik. Lehet siketként teljes életet élni? Lehet. Beletipor a siket ember emberi mivoltába, aki szerint a siket füle rossz? Nem tipor bele, hanem igaza van, mert a fülnek az a dolga, hogy biztosítsa a hallást.

Mint Ryan T. Anderson megjegyzi a transzmozgalmat kritizáló, nemrég megjelent kötetében: az aktivisták előszeretettel próbálják meg az abnormalitásokat pusztán különbségekként bemutatni, hogy normalizálják őket. 

De mire is alapozom azt, hogy létezik abnormális és rendellenes? Mondhatnám, hogy az orvosi szakkönyvekre, embriológiai szakmunkákra, amelyek konszenzust mutatnak az ügyben, csakhogy erre a konstrukcionista LMBTQ-aktivista azt fogja mondani, hogy azok is a heteronormatív szemlélet termékei, és akkor a kör bezárult. 

Hasznos volna hosszas genetikai-fejlődéstani fejtegetésekbe fogni, a művelt olvasóközönséget ezúttal Ryan T. Anderson kötetéhez utalom, annak is „What Makes Us a Man and a Women” című, negyedik fejezetéhez, s csak a rendellenességek puszta létének elvontabb magyarázatára koncentrálok. Anderson szerint a nemi fejlődés zavarai ötezerből egy esetben következnek be (nem ezerből kettőben), és számos módjuk lehet, ahogy néhányat Hraskó Gábor fel is sorolt: átmeneti nemiszervek, eltérés a külső és belső reproduktív szervek között, fejlődésben ki nem teljesedő reproduktív szervek, két nemiszerv,  hormonális vagy kromoszomikus zavarok. Az ilyen eltérések azonban nem hoznak létre harmadik vagy sokadik nemeket, hanem patológiák, rendellenességek a nemi fejlődésben. 

Maureen Condic neurobiológus és filozófus testvére, Samuel Condic  szerint: „Egy szerv meghatározó tulajdonsága a szervezet: egy entitás különböző szerveinek feladata, hogy együttműködjenek az egész entitás jóléte érdekében”. A női és férfi szervek a szervezet egészéért vannak, s egy még nagyobb jóért: a kettő szexuális egyesüléséért és az élet továbbadásáért. A nem, mint állapot a test ilyenfajta szervezettségének és célra orientáltságának elismerése. Ha egy szerv, legyen az a szem, a fül vagy a nemiszervek, nem felelnek meg ennek, nem vagy csak részlegesen tudják teljesíteni feladatukat, akkor

különbség, egyenlő értékű alternatíva, hanem „működési hiba”, rend-ellenesség. 

Miután Dr. Paul McHugh és Dr. Lawrence Mayer professzor áttekintette a nemiségre vonatkozó irodalmat, arra jutottak, hogy a férfiasság és nőiesség bináris és fix dolog, a férfi és nő közötti strukturális differenciák pedig a reprodukciót szolgálják. Ez a történelem egésze folyamán elfogadott volt, és fajokon is átível. Kizárólag az emberrel kapcsolatban és csak legújabban kérdőjelezik meg.

Valószínűleg minderre a radikális konstrukcionisták válasza az lenne, hogy a célra orientáltság is csak emberi találmány. Én inkább azt mondanám: magyarázat. Dekonstruálhatjuk mondjuk a betegség – és a rendellenesség – fogalmát, csakhogy akkor a betegség is dekonstruálni fog minket. Ezzel együtt a rendellenességekkel küzdők számára minden segítséget meg kell adni a teljes emberi élethez és el kell fogadni őket olyannak, amilyenek. 

Nincs könnyebb, mint bevett, magától értetődő bizonyosságokat megkérdőjelezni néhány, frappánsnak tűnő példa segítségével, mivel a megkérdőjelezett bizonyosság védelmében épp addigi magától értetődő mivolta miatt nehéz megszólalni, fogalmakat találni hozzá. A bevett bizonyosságok megkérdőjelezése pedig jellemzően a száz százalékig egyértelmű definíciók lehetetlenségét mutatják ki, mintha egyetlen egy kétely, egyetlen egy kivétel és bármilyen átmenetiség átmenetiség felszámolná a biztos pontokat. Az „eléggé bizonyos” nem elég.  Hogy a folyó és az óceán között ott a torkolat, mint átmeneti tér, nem jelenti azt, hogy nem lenne egyértelmű a folyó és az óceán léte, valamint hogy a torkolat nem egy teljesen külön, harmadik tér.

A férfiak és nők között vannak definitív, egyértelmű, lényegi különbségek, és vannak másodlagos, inkább hangsúlybeli, nagyátlagbeli eltérések. Férfiakon és nőkön belül is eltérő személyiségek vagyunk, vannak átfedések is. De attól még, hogy nem minden 100 százalékosan „bináris”, nem mondhatjuk, hogy semmi sem az, és a rendellenességek csak alternatív különbségek. A józan ész segítene, ha hallgatnánk rá.