Hogyan lesz valakiből hajléktalan?

„Hogyan lesz valakiből hajléktalan?

Nincs konkrét forgatókönyv, de vannak rizikófaktorok, amelyeket statisztikailag súlyozni és elemezni lehet, hogy melyik tényező hány százalékos valószínűséggel járul hozzá egy személy egzisztenciális lecsúszásához. Fontosabb rizikófaktorok az életkor, iskolázatlanság, rossz munkaerőpiaci helyzet, pszichés / mentális betegség megléte és a támogató közeg (család, rokonok) hiánya. 

Ha a standard vagy sztereotip hajléktalan képre gondolunk, legtöbbünknek egy toprongyos, minimum középkorú vagy idősebb férfi fog eszünkbe jutni, ritkább esetben hasonló életkori paraméterekkel rendelkező nő. Ennek az az oka, hogy a hajléktalanság között a férfiak aránya 75-80%, életkor alapján pedig a negyvenes éveik derekán járó, vagy annál idősebb személyek alkotják a legkiszolgáltatottabb és legtöbbször látott csoportot. A hajléktalanság magyarországi történetéből kiindulva pedig tudjuk, hogy az 1990-es évek elején megjelent utcán élő emberek az akkori ipari munkásságból kerültek ki, akiknek a lába alól kicsúszott a talaj a gyárak, üzemek és bányák bezárásával. Saját ház vagy lakás híján addig munkásszállókon éltek, ahonnan a munkahelyek megszűnésével egyenes út vezetett az utcára. 

Napjainkban az utcákon, krízisszállókon és átmeneti szállókon egyrészt azok a személyek élnek, akiknek akár a ’90-es évek óta nem sikerült rendezni az életüket, az elhelyezkedési esélyeik romlottak, a szakmájuk vagy egyéb végzettségük elavult, mert a szocialista ipar üzemeire specializálódott, a későbbi talajvesztéssel pedig a maradék esélyt is elvesztették az újrakezdésre, megkapaszkodásra.

Rajtuk kívül további csoportot jelentenek az elvált férfiak, akik tipikus esetében a válást követően jobb esetben legalább a feleség és a gyerekek háttere biztos maradt, ők pedig utcára kerültek. Az ő esetükben is túlnyomó többségben az alacsony iskolázottság jellemző és rossz elhelyezkedési kilátások.

További részét képezik a hajléktalanságnak azok a személyek, akik állami gondozásból vagy hátrányos helyzetű családokból kerültek rossz társaságba, esetleg azonnal az utcára. Megfelelő támogató közösség vagy közeg híján pedig kilátástalanná vált az életük.

A hajléktalanná válás kockázatának kitett csoportot jelentik azok a fiatalok is, akiknél a fent említett támogató háttér hiányzik, az állami gondozás, nevelőotthonok, esetleg nevelőszülőtől nevelőszülőhöz vándorlás során szocializációs problémák, kötődésképtelenség, esetleg valamilyen szerhasználat vagy szimpla alkoholhasználat alakult ki megszokásként a kortársakból összeverődött identitáskereső társaságban.

A fent leírt személyek és csoportok felsorolása még így sem teljes. 2018-ban Budapesten hajléktalanná válni és a hajléktalanellátásba bekerülni könnyű. Számos olyan emberrel találkoztam a munkám során, akik baleset vagy betegség következtében hosszabb időt (hónapokat) töltöttek kórházban, saját lakásuk nem volt, az albérletük pedig addigra megszűnt, amikor kijöttek a kórházból. És mivel a jelenlegi piaci árak mellett megtakarítások és teljes értékű fizetés híján szinte lehetetlen akár csak egy szobát is találni bérlési céllal, a hajléktalanszálló maradt az egyetlen megoldás. Sok esetben később a munkahely elvesztésével is jár az állapotuk, mivel egy szélütés vagy agyi infarktus után kétes a felépülés kimenete és az ahhoz vezető idő is legalább hónapokat vesz igénybe, tehát táppénzen, vagy akár nulla forint bevétel mellett megszűnik minden, amit addig az életük jelentett.

Hogyan lehetne orvosolni a problémát, esetleg megelőzni az ilyen eseteket?

A kérdés jó, mondhatni egy ördöglakat, aminek a megfejtését évtizedek óta „keresik” a szakemberek. A szociális ágazatban illetékes vezetők által gyakran emlegetett szociális bérlakásrendszer bővítése (a jelenlegi lakásállomány többszörösére lenne szükség!), olyan alternatív lakhatási formák honosítása, ami jelenleg itthon kiverné a biztosítékot a közgondolkodásban, külföldön mégis bevett gyakorlat és népszerű lakhatási forma.

Amikor arról beszélünk, hogy az önkormányzatok lakásállománya silány állapotban van, a lakóépületek jelentős hányada a főváros belvárosában szinte életveszélyes, a felújításra vonatkozó költségek pedig csillagászati adatokkal mérhetők, akkor érdemes lenne átgondolni például a lakókocsiparkok honosítását. Saját tapasztalatból tudom, hogy összkomfortos karavánban élni egyáltalán nem lealacsonyító és nem is ördögtől való. A vízzel, gázzal, fűtéssel, konyhával, nappalival és hálószobával ellátott lakóautók vagy konténerek világa jóval olcsóbb megoldást jelenthetne, lehetőséget adva az újrakezdésre azoknak, akik ideiglenesen estek ki a munkából és nem rendelkeztek saját tulajdonú otthonnal.

Ezek a kocsiknak a bérlése és fenntartása nagyjából olyan áron mozog, mint egy olcsóbb szobabérlet – ez a külföldi tapasztalat. Lehetőséget biztosít arra, hogy legyen honnan eljárni dolgozni, legyen egy hely, amit az ember az otthonának nevezhet, és az alacsonyabb költségek mellett arra is megoldást nyújthat, hogy aki képes felépíteni magát, kitartással és jól megtervezve tovább léphessen a számára kívánatosabb lakhatási forma felé. Jelenlegi tapasztalataim alapján a klientúra keresőképes részében van igény erre a megoldásra. Számtalan helyzetben hallottam kollégáktól, illetve a saját klienseimtől is, hogy egy pár százezer forintos saját lakókocsira összespórolnának, sőt mi több, egyes klienseink már megspórolták a pénzt. És innentől kezdődik a találgatás: hova lehetne letenni? A helyi önkormányzatokkal kell kooperálva csak remélni lehet, hogy létezik olyan terület, ahol telepítési jogot adnak egy lakóautó elhelyezésére, viszont bevett gyakorlat és célirányos támogató szabályozás nem létezik. Nincs aki hangot emeljen, így pedig nincs rá akarat sem.

Fontos segítségnyújtás lenne továbbá egy olyan egységes, központi együttműködési program felállítása, amely összefogja a különböző fenntartóknál működő, ám azonos tevékenységet folytató intézmények szakmai programját. Itt arra gondolok, hogy vannak önkormányzati fenntartású intézmények, vannak alapítványi, egyesületi, egyházi stb. intézmények, amelyekre egyaránt vonatkozik az 1993. évi 3. törvény (Szociális törvény) és minden helyi rendelet, amely a működés feltételeit leírja, viszont egységes szakmai cselekvési program nem létezik. Ennek hiányában viszont továbbra is az a helyzet fog fennállni, amire azt mondja a mondás, hogy a jobb kéz nem tudja, mit csinál a bal. Szükség lenne arra, hogy egységes megállapodás keretében működjünk együtt a klientúrával, akiknek szintén vállalt kötelezettségeik lennének arra, hogy az állapotuknak megfelelően mindent megtegyenek a fizikai és mentális épülésük érdekében, az együttműködés hiánya vagy felrúgása pedig szükségszerűen szankciókat vonna maga után. Nyilván egyénenként kell felmérni a kliensek állapotát és annak megfelelően megszabni a programot, aminek célzott kifutása van, ami a munka világába történő visszailleszkedést és a lakhatáshoz juttatást jelentené. Természetesen szorítkozni kell arra, hogy papíron leírva minden sokkal szebb és egyszerűbb, gyakorlatban viszont kijönnek a hibák és kegyetlenül rámutatnak a szükséges változtatásokra.

Az imént felsorolt lehetséges alternatívák sora nem teljes, mert ötletekkel tele a ház. Ahhoz viszont, hogy ezekből vagy bármely más itt nem szereplő, de hasznos és jó elgondolásból legalább a kérdés feltevéséig eljusson a szakma, meg kellene hallgatni a terepen dolgozó kollégákat.

Jobb és hatékonyabb kommunikációra lenne szükség, ami oda-vissza működik, nem pedig annyiból áll, hogy az alsó szinten dolgozó leírja és továbbadja az elképzeléseit, a felső szinten pedig majd megfontolják és kivitelezik, közben sütögetik a saját pecsenyéjüket és az sem gond, ha az eljuttatott és gyakorlati síkon is használható tervezetből később egy teljesen kiforgatott és használhatatlan kacat lesz. Az elmúlt hónapokban számos helyen megfordultam és a legtöbb esetben azt a választ kaptam, hogy túl kicsi vagyok a változtatáshoz, mert rendszer szinten nincs akarat. Mégis benne egyre erősebb az a meggyőződés, hogy a parányi tényezők is hatalmas energiákat mozgatnak meg – gondoljunk csak a maghasadásra vagy a fúzióra. Lehet, hogy az emberi rendszerek nem a fizika törvényei alapján működnek, azonban nekünk meg van az az előnyünk, hogy nincs szükségünk egymás fizikai közelségére vagy közvetlen környezetére ahhoz, hogy ugyanabban higgyünk és ugyanazon meggyőződés alapján cselekedjünk. Tehát beszélni a hiányosságokról, rávilágítani a hibákra és dolgozni a problémák megoldásán lehet, szabad és kell is. Teljesen mindegy, hogy a más véleményen lévők mit gondolnak róla.”