Pocsolyába nézve

„Megidézve a békeharc kifejezés abszurditását, kultúrkampfról zajlik a közbeszéd, miközben mi sem áll távolabb a harctól, mint a kultúra.  

Zajlik mindez ahelyett, hogy tanúi lehetnénk érdemi vitáknak, amelyek arról szólnak, hogy hogyan lehetne mindenki számára elérhetővé tenni a kultúrát. Hogy érdemes-e megfontolni a tanácsot, miszerint a pedagógusok kapjanak könyvutalványt; lehetővé kellene-e tenni, hogy egy vidéki kisváros lakója is eljuthasson egy színházba, ha kedve tartja; és egy fiatalnak muszáj-e egy évig gyűjtenie arra, hogy néhány napot az országot világhírűvé tevő fesztiválon tölthessen. Vagy arról folyna disputa, hogy követendő-e az olasz és francia példa, miszerint a 18 évesek 500 eurót kapnak, amit csak kultúrára költhetnek. 

Nem esik szó arról sem, hogy néhány alkotó különlegesen jó pénzügyi helyzetének megteremtése helyett inkább azt kellene elérni, hogy legalább az állami intézményekben dolgozó művészeknek ne kelljen felejthetetlen produkcióik után átvedleniük vállalkozóvá, és számlatömbbel a kezükben rohangászni. Nem, a magát keresztény-konzervatívnak valló kormány és a centrális erőtér gondolkodói inkább szobrokat helyeznek át, ideológiát oktrojálnak, és elitcseréről beszélnek. Mindezt ráadásul unos-untalan a nemzeti jelzőt ismételgetve teszik.”