TGM nincs jóban a valósággal

Tamás Gáspár Miklós interjút adott a FüHü-nek. Korábban azt reméltem, hogy TGM törekszik a korrektségre, hogy alapvetően jóakaratú. Azt reméltem, hogy csupán rögeszméjének foglyaként élteti a kommunizmust, ami ha újra erőre kapna, akkor őt magát épp úgy elpusztítaná, mint korábban sok más elhivatott elvtársat. TGM ma is friss szellemileg, nem az intellektuális képességei hagyják lassan cserben, mégse lehet mást gondolni róla, minthogy ő egy végtelenül cinikus alak, aki a számára elérhető felületeken a perverz világnézete szerint magyarázza a világot.

Az a nyugtalanító érzés keletkezett bennem, hogy

Akkor kezdett először undorom lenni az említett írástól, amikor TGM oda jutott eszmefuttatása közben, hogy a kommunista korszak „progresszióért” tett erőfeszítéseit méltatta, többnek értékelve azt, mint az államalapító Szent István tevékenységét:

„Az egyetlen igazi, haladó reformot, azt a kommunista diktatúra hajtotta végre, amikor megszüntette a jobbágyi típusú szolgaságot és létrehozott egy tekintélyelvű, de modern, iparosított országot, amelyben nagyon komoly társadalmi változások játszódtak le. Eltűntek a hagyományos uralkodó osztályok, egyfajta egyenlőség fejlődött ki, fölépültek a lakótelepek, az emberek a jobbágyi kunyhókból bekerültek a lakótelepre. Ez egy akkora változás volt, hogy ehhez képest Szent István semmi… Ez valóban egy óriási változás, fejlődés volt, ez volt Kelet-Európának az egyetlen progresszív korszaka, az ár pedig amit ezért megfizettek, az a diktatúra volt.  Nem mintha azelőtt lettek volna itt demokratikus rendszerek. Sose voltak.” – hangzik TGM gondolatfutama. 

Ennél a pontnál jöttem zavarba azt illetően, hogy aki ilyet állít, az vajon megbolondult vagy ennyire gátlástalan? Aki ugyanis némi tájékozottsággal bír a kommunizmus sötét történetét illetően, az tudja, hogy az az emberiség új vaskora volt: semmi olyan nem történt, ami az emberek érdekeit szolgálta volna.

TGM azon időszak iránt érez nosztalgiát, amikor egy alja embertípus érvényesülni tudott, minden kiválóságot üldöztek és az alávalót emelték magasba. A kommunizmusnak nevezett emberkísérlet hihetetlenül kártékony hatásait Kelet és Közép-Európa országai és népei a mai napig magukon hordják.

Tamás-Gáspár Miklós olyan könnyedséggel relativizálja a kommunizmus bűneit, ahogy csak az igazán felkészültek tudják. Talán nem is helyes a relativizálás kifejezés: egyszerűen elhallgatja, tudomást sem vesz róla. Talán kisebb hibának, forradalmi szükségszerűségnek látja, a progresszióért hozott járulékos veszteségként tekint ezekre a bűntettekre.

Egyenlőségről beszél: sejtelmesen fogalmazva megjegyzi, hogy eltűnt az uralkodó osztály. Szemérmesen elhallgatja, hogy nem csak az uralkodó osztály „tűnt el”, hanem a kuláknak mondott egyszerű parasztok ezrei; elfelejtette megemlíteni, hogy időnként találomra választottak ki kulákokat, akiket meg kellett semmisíteni,

Megfeledkezett a keresztény hitük miatt meggyilkoltakról, egyszerű polgárok, munkások, parasztok, papok, értelmiségiek megöléséről. Nem ritkán különösebb indok nélkül is elpusztítottak, ellehetetlenítettek embereket pusztán azért, mert nem voltak elég lelkesek, nem bizonyultak elégé megbízhatónak.

Történt ez azért, mert a TGM szívének legkedvesebb szociopaták úgy gondolták, hogy ezek az emberek akadályai lennének az új társadalom kiépítésének. Tamás Gáspár elfelejti, hogy a százezrek és milliók nem köddé váltak, hanem elhurcolták őket, válogatott kegyetlenségeknek vetették őket alá az elpusztításuk előtt. TGM nosztalgiával gondol ezekre az időkre.

A falusi népesség panellakásba való költözését dicséri TGM, mintha az nem törte volna el a hagyományos magyar paraszti társadalom gerincét, mintha az valamilyen jótétemény lett volna. Mintha annak nem az lett volna a célja, hogy a „reakciós nézetekre fogékony” paraszti réteget megtizedeljék. Az ellopott paraszti földekről nem tesz említést, azokról az emberi tragédiákról sem, amelyek ebből fakadtak.

Fejlett ipari országokról beszél, miközben a kommunista rendszer egyik legnagyobb és legtovább ható bűncselekménye éppen az volt, hogy értelmetlen módon erőltettek ipart olyan országokra és olyan területekre, ahol annak semmilyen relevanciája nem volt, ezzel betonozva be hosszú időkre a nyomort. Ésszerűtlen gazdálkodásról, a folyamatos nincstelenségről, az ésszerűtlen gazdaságtervezésről egy szót sem ejt.

TGM ítélkezni sem felejt el. Naná, hogy a magyar társadalom fölött tör pálcát. A magyar, az egy bűnös nép, buta, provinciális, rasszista, egy egyszerű gondolati csavarral oda is eljut, hogy valójában nemzeti szocialista.

Az egész interjúhoz hozzá kell tenni, hogy a kérdező sehol nem állítja meg TGM-et, hogy „Miklós, te hazudsz és ferdítesz”. Valószínűleg szívének igen kedves volt az, amit Tamás Gáspár Miklós összehordott.

Azt, hogy a jogállam és a demokrácia végén kesereg az interjú nagyobb részében, azon nem lepődtem meg. Azt már úgy megszoktam, és megszokhattuk mindannyian, hogy szinte meg sem látjuk a leírt szövegben. De hát 28 éve siratják a jogállamot, mindig akkor, amikor jobboldali kormány van.

Kiváló dalnok. Demokráciát és igazságot kér számon a világon, miközben ő maga a legembertelenebb politikai ideológia mellett agitál, annak tucatnyi írásában hangot is ad. Alkalmanként olyan megbocsátóan ír a kommunista diktatúráról és annak prominenseiről, hogy az embernek szinte kedve támad kipróbálni újra. Mármint abban az esetben, ha soha életében egy középiskolai történelemkönyvet sem nyitott ki.