Miénk a két legnagyobb színház, az egyik ráadásul kiemelt műemlék, kicsit unom már a hüledezéseket, s hogy magyarázkodnom kell. Mintha a szakma és a média dacból nem tanulná meg, hogy ami tízszer–tizenötször akkora, mint egy prózai színház és annak társulata, vagyona, felelőssége, az infrastruktúrában és működési költségben is legalább annyiszor többe kerül. És akkor nem is beszéltünk arról, hogy nekünk az európai ligában kell játszanunk. Kétszáztíz fős zenekarnak hangszereket venni, százhúsz táncosnak balettcipőt, külföldi rendezőt, karmestert, énekest, koreográfust és balettmestert szerződtetni senki másnak nem kell, csak nekünk, és ez nagyon nem a magyar árak és fizetések világa, de az örökös tagok, mesterművészek, operanagykövetek járadékát is finanszírozni kell. Ma némely megyeszékhely színháza fajlagosan jobban finanszírozott, mint az Opera, a fővárosban pedig több is: vagy emelést kapunk, vagy visszább kell venni a lendületből és a célokból.”