Hazaszeretet, identitás és a svájci albán focisták esete – viszontválasz Puzsér Róbertnek

Puzsér Róbert a mai Svédország-Svájc világbajnoki labdarúgó mérkőzés elé időzítette újabb közéleti megmondását, amelyben egy korábbi, albán származású svájci focisták hergelését elítélő cikkemmel kapcsolatos nemtetszésének adott hangot. A publicista szerint hergelés és hergelés közt is „bőven van különbség”, ugyanis a hergelésnek van egy kulturált, elfogadható változata is, amit Puzsér minden további nélkül támogat. Szerinte a Szerbia ellen lőtt góljuk után kezükkel albán sast formáló, és ezzel a szerbeket hergelő svájci albán labdarúgók az albán és a svájci nemzet hősei is, akikhez írása végén Puskás Ferencet hasonlítja. Puzsér a kettős identitás fogalmára is kitér, mondván, miért ne lehetne valaki svájciként büszke az albán gyökereire is. „Miért is ne kötődhetnének ezek a játékosok őszintén Svájchoz, ahol felnőttek, és amelynek alighanem a kultúráját, a nyelvét és a működését is jobban értik, mint Albániáét?” – veti fel ennek kapcsán a kérdést Puzsér.

Nos, nem hinném, hogy az albán sassal hergelő Shaqiriék olyan nagyon értenék Svájc kultúráját és működését, amikor a svájci válogatott mezében szítják a konfliktust a szerbekkel. Annak a Svájcnak a színeit viselve, amelynek történelmét ismerve tudhatjuk: épp az örökös konfliktusmentességéről volt híres. Én persze Puzsérral ellentétben nem vagyok történelem szakos tanár, de ez a meredek párhuzam még nekem is szemet szúr. A svájciaknak nehéz lenne olyan országot találniuk, amellyel szemben lenne okuk a hergelésre és ezt bárhonnan is nézzük, érték. Persze lassan már a múlté, mert jönnek a svájci albán focisták és Svájcot képviselve, az ország színeiben szítják a konfliktust és hergelik a szerbeket.

„A válogatott labdarúgásnak épp ez a legfontosabb funkciója: a futballpályákon nyilvánosan elégetni azokat a sérelmi energiákat, amelyek szerencsétlenebb korokban háborúkhoz és népirtásokhoz vezettek. A válogatott futball olyan háború, ahol a nemzetek végre vértelenül küzdenek meg egymással. Ezeknek a gesztusoknak és indulatoknak sehol a világon nincs jobb helyük, mint a futballpályákon, ahol felgyűlhetnek, kirobbanhatnak és eléghetnek” – folytatja Puzsér.

A publicista meglepő őszinteséggel mutatja be saját gondolkodásmódján keresztül a futballhuliganizmushoz vezető út egyik legjelentősebb mérföldkövét. Épp az ilyen gondolkodású emberek miatt léteznek futballhuligánok. Ezért vernek halálra embereket mérkőzések előtt, alatt és után.

A sport nem az ellenfelünk becsmérléséről, hergeléséről és megalázásáról szól, hanem önmagunk és az ellenfél emelt fővel történő legyőzéséről. Ezt persze a sportmúlttal nem rendelkező megmondóember nem tudhatja, de az talán neki is egyértelmű lehet: a sportoló is nyilváníthat véleményt, de ezt magánemberként tegye, ne a pályán egy egész országot képviselve! Mert bizony az albán származású svájci focisták épp a választott országukat is képviselik, amikor albán sast mutogatva hergelik a szerbeket.

Sőt, továbbmegyek: a pályán egy sportoló nemcsak azt az országot képviseli, amelynek a mezét magán viseli, hanem több millió fiatalnak is példát mutat. A svájci albán focisták hergelős gólörömükkel azt üzenték millió kis albán – és most már svájci – gyereknek, hogy szuper becsülendő dolog más nemzetek tagjait, most épp a szerbeket hergelni. Puzsér és a hozzá hasonlóan felelőtlenül véleményt nyilvánító emberek pedig csak hüledeznek és csodálkoznak majd, amikor megérkeznek az első hírek arról, hogy a svájci általános iskolában a szerb és az albán származású diákok agyba-főbe verték egymást, mert azt látták a példaképüktől a TV-ben, hogy jó ötlet egymást hergelni.

Puzsér ezektől eltekintve a hergelés egy kulturált, támogatandó módjáról beszél és mindeközben elfelejti: az uszítás és hergelés minden formájának megvan a maga következménye. Ezek az üzenetek nem maradnak az orosz focistadionok közé zárva. Puzsér persze ezzel nem foglalkozik, rögtön két nemzet hősének is kikiáltja a hergelő sportolókat. Svájcban a „hősies” cselekedet nem aratott akkora sikert, mint Puzsérnál. Közéleti szereplők és a sportvilág jeles képviselői sorra ítélték el az albán származású svájci focisták cselekedetét. Az ország egyik leghíresebb sportkommentátora egyenesen kiborult a történteken, a neves svájci játékvezető, Urs Meier szerint szükségtelen provokációról volt szó, a Neue Züricher Zeitung kommentárban szállt beléjük, hiányolva a politikai érzékenységet, de még a focisták szövetségi kapitánya is azt nyilatkozta: a pályán nincs helye politikának.

Ne avassuk már nemzeti hőssé azokat, akik annyit tesznek a hazájukért – legyen az Svájc, vagy Albánia – hogy sasokat mutogatnak a kezükkel és más nemzeteket hergelnek egy focipályán. Vannak, akik meghalnak a hazájukért, vannak, akik tehetségüket, tudásukat a hazájuk szolgálatába állítva segítik nemzetüket. Ők a nemzeti hősök. Áldozatokat hoznak az országukért, sokszor a legnagyobbat is. Olyan tetteket visznek véghez, amiknek köszönhetően valamivel jobb lesz annak az adott közösségnek, amit úgy hívnak: nemzet. A sasmutogatással való hergelés milyen áldozattal járt? Mennyivel lett jobb utána az albán nemzetnek? És a svájcinak? Esetleg jobb lett az albán válogatottnak? Albánia a segítségükkel kijutott a világbajnokságra és ezáltal számos albánnak örömet és büszkeséget okoztak? Nem, nem jutott ki, mert történetesen a svájci válogatottat erősítették. Nem hozták meg azt az áldozatot, amit például az ukrán származású párizsi operaénekes, Vaszil Szlipak meghozott, amikor a fényűző francia életét hátrahagyva hazament a frontra harcolni és meghalni Ukrajnáért, de még azt sem, amit a svájci válogatott színeiben játszó és hergelő Granit Xhaka testvére, Taulant Xhaka meghozott, amikor hazament játszani az albán válogatottba.

Félreértés ne essék, én nem ítélem el azt, aki nem a saját nemzetének válogatottjában játszik, csupán annyit kérek: ne kezeljünk nemzeti hősként hergelő focistákat, hiszen az ilyen viselkedéstől nem lesz jobb egy nemzetnek sem.

Puzsér írásában odáig jut, hogy méltatlan módon Puskás Ferenchez hasonlítgatja az albán sassal hergelő svájci albán focistákat. Ahhoz a Puskáshoz, aki a magyar válogatottban játszott hosszú évekig, majd az 56-os forradalom leverése után döntött az emigráció mellett. Akkoriban a kint maradt játékosok érthető módon nem a kommunista diktatúrába történő hazatérésen törték a fejüket, sokkal inkább a családjuk kimenekítésére törekedtek. Hogyan lehet a mai Albániába történő hazatéréshez hasonlítani az akkori Magyarországba történő hazatérést? Abba a hazába, ahol az 56-os forradalom leverése után még keményebb kommunista diktatúra épült ki. Puzsérnak történelemtanárként erre is illene odafigyelnie, mielőtt alaptalan párhuzamot von Puskás és a szóban forgó labdarúgók között.

Jómagam is sváb gyökerekkel rendelkezem, ezért van egy halovány német identitásom is, de elsősorban és mindenekelőtt magyar vagyok. Hiszek az integrációban is, de amikor azt látom, hogy ezek az albán származású focisták Svájcot képviselve az albán gyökereikből fakadó konfliktusokat importálják az általuk vagy szüleik által újonnan választott országukba, akkor megkérdőjelezem ennek az integrációnak a sikerességét. Pontosabban folyik itt integráció, csak nem abba az irányba, amerre az ember várná. Az albán származású focisták sikeresen integrálták maguk közé azt a pár svájcit a csapatból, így történhetett meg, hogy a nem albán származású svájci labdarúgók is albán sasokkal hergelték a szerbeket, akik egyébként szintén undorító módon hergelték az albánokat.

Egy szó mint száz, nem csodálkozom azon, hogy egy olyan megmondóember, mint Puzsér támogatja a hazaszeretet azon megnyilvánulási formáját, ami annyiban kimerül, hogy jól odamutatunk vagy épp odamondunk valamit az ellennek, így valakikkel szemben, destruktív módon határozva meg önmagunk nemzeti identitását. A Puzsér-félék – tekintve, hogy nagyrészt ez a hivatásuk – hozzászoktak ahhoz, hogy elég jól megmondani a tutit, és ezzel már el is végezték a dolgukat, legyen szó hazáról, sportól vagy identitásról.

Én tisztelettel maradok azon az oldalon, ahol a hazáért nem elég hergelni, ahol mutogatásért senkit nem avatnak nemzeti hőssé és ahol áldozatkészen, bátran, konstruktív módon kell tenni azokért az ügyekért, amiket fontosnak tartunk az életben.